Normal view


This section includes a selection of press articles and press releases relating to Badur Foundation, its funded projects and partner organisations.

Select the region:
Select the theme:

Well Grounded Barista Training Academy saw ten freshly-trained baristas graduate, the second group of trainees to successfully complete the scheme in partnership with Gather & Gather. The ten graduates have all gone on to secure jobs with Gather & Gather.

The graduation ceremony was held at Gather & Gather’s site in the Shard, past and present graduates of the scheme took part and the ceremony included a showcase of barista skills.

The event marked the end of an eight-week work readiness programme which saw them gain Speciality Coffee Association accreditation while developing the skills to thrive in a dynamic hospitality environment.

Gather & Gather first partnered with Well Grounded 18 months ago to support and source future talent in the coffee industry. The success of the programme is evident in the journeys of last year’s graduates. Five remain with Gather & Gather as professional baristas whilst three have continued their coffee journey with other brands.

Based in East-London, Well Grounded is the UK’s first social enterprise to focus solely on developing talent within the Speciality Coffee industry. The enterprise helps Londoners by linking people facing social and economic disadvantage with the skills they need to access roles as Professional Baristas.

Allister Richards Managing Director of Gather & Gather, said: “Working with Well Grounded has been fundamental in finding the future talent that will drive the success of our business. The exceptional training and support that the scheme offers is incredibly valuable, to its graduates, employers and ultimately, the Speciality Coffee industry.”

Sonja Wittenberg, Managing Director of Well-Grounded, said: “We are delighted to celebrate the graduation of our newest baristas thanks to our partnership with Gather & Gather. Together we are achieving real social impact by providing a structured path for Well Grounded trainees to transition into work. There are many opportunities for our beneficiaries to gain experience and skills across a host of exciting Gather & Gather sites, including Olympia Exhibition Centre where Gather & Gather is donating 10p per cup of coffee sales to Well Grounded, a project we are expanding together this year.”



With its splendid riverside location, enriching cultural programme and myriad sybaritic pleasures, Rosewood Luang Prabang casts a spell over Jakki Phillips.

Rosewood Luang Prabang’s guest experience manager used to live in a cave. For one year Sommai Saiyavong undertook a silent retreat in a rocky hideaway high in the mountains above the former royal capital of Laos. In his quest for enlightenment, the 29-year-old did not speak, read, write or communicate in any way, existing in total isolation, sustained only by donations of sticky rice and fruit from local villagers. This spiritual solitude was part of Saiyavong’s training to become a Buddhist monk, an apprenticeship he started in a monastery when he was only 12.


Rosewood Luang Prabang’s managing director, Elias Pertoft, first encountered this devout young Buddhist in late 2017, several months before his property was due to open. The two men were living very different lives. Saiyavong’s austere existence eventually took its toll and, after falling ill, he ended his religious training, moving from his cave to a hut in the forest near Rosewood Luang Prabang. Although no longer a novice monk, he still followed the teachings of Buddha, visiting monasteries daily and undertaking long walking meditations in the countryside where he befriended local villagers and hill tribes.

Pertoft was living on-site at Rosewood, a beautiful Bill Bensley-designed resort 10 minutes outside the historic Unesco World Heritage-listed city. A far cry from Saiyavong’s jungle shack, this slice of paradise is cradled in a peaceful valley along the banks of a mountain stream, with only 23 residences ranging from luxurious hilltop tents to riverside pool villas overlooking gentle waterfalls.

The two men connected over their shared passion for preserving and promoting the culture of the region. Pertoft had been seeking someone to curate unique guest experiences in keeping with Rosewood’s Sense of Place philosophy—that each property should reflect its location, history, people and traditions. Saiyavong was eager to share his knowledge of Buddhism and show visitors the real Luang Prabang, not just the well-trodden tourist trail.


It’s hard to imagine Saiyavong as a monk, let alone a silent one. With his chiselled cheek bones, spiky hair and cheeky grin, this charismatic young man wouldn’t look out of place in a Laotian boy band. He certainly turns heads. As we explore the region together as part of my five-day stay at Rosewood Luang Prabang, I notice young women smiling coyly and whispering as my guide walks by. “My family want me to get married and have children,” says Saiyavong. “They beg me not to go back to my silent existence, but I have to follow my heart and my heart tells me that at some point in my life I must return to the monastery, forever.”

But until that fateful day, Rosewood guests are blessed to have this deeply spiritual young man introducing them to rare encounters spanning sunrise swims in secret waterfalls, candle-lit chanting in forest temples and even the chance to drink Laotian rice whisky with hill tribe elders as they recite ancestral stories around the fire.


My most memorable adventure was the opportunity to accompany Saiyavong and members of a local NGO, the Buddhist Heritage Project, on a journey along the mystical (if not a little murky) Mekong to present a gold Buddha statue and a cash donation to a remote jungle monastery.

The funds will help build a college within the temple complex to teach Buddhist arts and crafts to novice monks. Many ancient artisanal skills such as bronze casting, gold leaf stencilling, mural painting and wood carving are on the verge of extinction in Laos due to young people favouring jobs in tourism over traditional arts and crafts. As a result, Buddhist temples and monuments are falling into disrepair, with no one to maintain the old or build the new.

After a 45-minute cruise from Luang Prabang in a traditional long-tail boat, we are greeted by the sight of around 60 novice monks silently congregated on the riverbank, their bright saffron robes a bolt of fiery colour blazing through the tangled green jungle. We disembark with our divine figurine, which is placed on a ceremonial palanquin under an ornate umbrella and carried by the novices up slippery mud steps into a thicket of towering palms. Our procession is silent apart from the solemn sounding of a gong marking our slow progress through the trees and up a gentle incline to the main temple.

On arrival at the monastery, shoes are removed, ceremonial scarves are hung around our necks and we sit, heads lowered, in front of the rotund, ruddy-cheeked abbot. After accepting our donation, he chants, blessing us and golden bowls of water that we are instructed to take outside and pour on the surrounding garden as an exchange of good karma.

A thundering gong heralds the end of the ceremony and we bow our way backwards out of the holy residence and continue on a tour of the school, meeting dozens of wide-eyed novices who are as fascinated by us as we are by them.

Equally unforgettable was our experience of tak bat—the daily alms-giving ceremony, which sees basket-laden monks marching in single-file through the streets at dawn collecting donations of food, their only sustenance for the day. Tak bat is one of the reasons Luang Prabang has boomed as a tourist destination, with hundreds of thousands of travellers descending each year to witness this sunrise ceremony against a backdrop of fading French colonial architecture.

Sadly this fascination has now resulted in hordes of often inappropriately dressed shutterbugs mobbing the monks as they make their silent pilgrimage—smartphones illuminating the darkness as live videos are posted to social media. In Laotian culture it’s considered highly disrespectful to follow the monks, let alone snap a selfie with them, and as a result this once sacred procession has turned into a cringeworthy tourist bunfight that most locals now avoid like the plague.

Credit: Jakki Phillips

Source: Hong Kong Tatler


At 4am, before even the first peep of sunrise, the sound of temple bells ripples through the silence that hangs over Luang Prabang, rousing the monks from their slumber to attend the morning chant and waking households to kindle their kitchen fires to cook the sticky rice for tak bat, or morning alms. It is a daily ritual that has been practised for centuries past in this ancient capital (1354–1560) of the former Lao kingdom of Lan Xang.

The main difference these days is the presence of many more foreigners at the morning offering: some out of curiosity, but most to take snapshots of the spectacular sight of the parade of orange-clad monks walking solemnly through the streets to accept offerings from the villagers. Like many UNESCO World Heritage Sites, Luang Prabang, which was listed in 1995, is struggling to find a balance between preserving its cultural heritage and coping with the impact of tourism. Almost every home has been converted into a guesthouse, restaurant, or travel shop. Much of the local population has moved out after selling their properties to foreign investors eager to cash in on the opportunities offered by an ever-growing influx of tourists. The transformation of Luang Prabang into a tourist Mecca has undermined the traditional way of life—both the tangible and intangible. Even the Buddhist ritual of alms giving has been turned into a merchandising exercise, with signboards marketing the cooking of sticky rice.

While it is impossible to halt the impact of tourism, globalisation, and technological advances, the preservation and protection of Lao history and culture, largely influenced by Theravada Buddhism, is important—not merely to woo foreign tourists, but to provide the Lao community with a sense of identity and continuity, and to promote respect for cultural diversity. This is particularly important in Luang Prabang, often regarded as the spiritual heart of Laos.

Bounded by the rivers Mekong and Kham, here is a city shrouded in myth and legend. In the Luang Prabang Chronicles, the Buddha travelled through the region accompanied by his close disciple Venerable Ananda, leaving a number of footprints, one of which is supposedly on the slope of Mount Phusi above Vat Si Phutthabat. The Buddha also predicted that a rich and powerful capital would be erected at the location, and that his religion would be established in the region.*

It is the protection and preservation of the rich and unique Lao cultural, religious, and historical heritage that underlines the establishment of the Buddhist Heritage Project (BHP) in 2005 by one of the country’s most venerated monks, the late Pha Khamchan Virachitta Maha Thela,** abbot of Vat Saen Sukharam, and Hans Berger, a German photographer with whom he collaborated on a photographic project of Buddhist monastic life and rituals in Laos.

With keen foresight, Pha Khamchan understood that much of this would be lost with the passing of time and the social changes taking place. Hence, he safeguarded in his temple a massive collection of photographs, documents, manuscripts, religious texts, and artefacts. His aim was that these materials would be used by younger generations to study the history of Buddhism and of Laos. However, according to local custom upon the death of a monk, all photographs found in his possession are burned together with his body because it is considered inauspicious to set eyes on the photographs of the dead. To avert such a fate, Pha Khamchan entrusted an astonished Berger with a large photographic collection in 1995, with this instruction: “This is my collection of photographs, and this is the history of Lao Buddhism. I want you to take care of this. I am a very old monk. Here, nobody understands what these photographs are. These are important for future Lao generations and I want these photographs to make it to the future Lao generations.”

The BHP’s first initiative was the Buddhist Archive of Photography, (renamed the Buddhist Archives of Luang Prabang in 2013). With permission from the Lao Sangha, the BHP team searched the collections of 19 monasteries. The result was an incredible collection of photographs in various forms, some of which dated to the late 1800s, with many taken by “photographer-monks.” With a grant from the British Library’s Endangered Archives Programme (EAP), and the guidance of international conservation experts, Berger and a small team of dedicated young Lao people (which included Dr. Khamvone Boulyaphonh, the current director of the Buddhist Archives of Luang Prabang,) scoured the mass of collected materials, cleaning, identifying, digitizing, and cataloguing each item before storing them in proper conditions.

Following Pha Khamchan’s demise in 2007, the BHP continued its work under the patronage of the Lao Buddhist Fellowship and the sangha of Luang Prabang. With more than 35,000 photographs and negatives, many of which have been hidden away for decades, numerous ancient palm leaf manuscripts, religious texts, official documents, personal letters, audio recordings, and various rare artefacts, the archive is one of the largest in Southeast Asia on the history of Theravada Buddhism in the region. Even the National Library of Laos does not have such extensive resources as many documents in the national archives were destroyed after the 1953–75 Lao revolution. These ancient manuscripts and documents present valuable insight into the thoughts of leading figures in Lao Buddhism. Pha Khamchan’s collection includes 340 ancient palm-leaf manuscripts and 85 leporello manuscripts,*** the oldest of which is dated 1791 and contains an ancient Buddhist prayer called Kammavaca used for the ordination of monks and novices.

To date, more than 35,000 photographs and several manuscripts have been digitized and catalogued in Lao and English languages. The originals are kept in Luang Prabang and remain the property of the sangha. Digital copies are available at the National Library of Laos in Vientiane and the British Library, and are accessible online through the EAP’s website.****

The archive is housed in Sala Thammaviharn at Vat Suvannakhili, a beautifully restored two-floor French colonial building that was once the monks’ residence. With a renewed interest in meditation in Laos, a permanent Meditation Exhibition has been set up on the ground floor and is open to the public, offering a rare glimpse into the meditative life of monks, novices, and nuns in Laos. The restoration of Vat Suvannakhili is one of the BHP’s conservation efforts, which also included many other ancient temples that were in ruins, such as Vat Khan, built in the 18th century, and Vat Hat Siaow. Aided by the Badur Foundation of London, UNESCO Heritage House, and local and international experts, the conservation works were carried out with the engagement of the local community, with special attention paid to adhering to ancient and traditional methods, such as the use of building materials and artistic forms.

Another unique aspect of Luang Prabang’s heritage are the sacred rituals and ceremonies of Theravada Buddhism, many of which have been forgotten elsewhere but are kept alive by the monks of the 34 monasteries. Through its Buddhist educational programs and support for the sangha, the BHP ensures the existence of a thriving sangha responsible for the continuity of Lao Buddhism. In 2010, under the direction of Pha One Keo Sitthivong, chairman of the Lao Buddhist Fellowship Organization of Luang Prabang Province, the Buddhist Academy was established at Vat Pa Pha-O, north of the city of Luang Prabang. Most of the academy’s 500 novices, aged 10–19, come from impoverished farming communities in the north of the province and have no means or access to public education. At the academy’s lower secondary school, which is accredited by the Department of Education, these children are taught Buddhism and other secular subjects such as science and mathematics.

However, due to a lack of financial support, the prospects of furthering their education is limited for most of the novices. Many will leave monastic life and return to their communities. To equip those leaving with skills and opportunities for meaningful employment, plans are underway for a vocational school of arts. This will also address the poverty issue in the area. Furthermore, the planned school will seek to revive many of the arts and artisan skills that have either disappeared completely or are on the verge of extinction, such as bronze casting and high glaze ceramic production, that form part of the colourful tapestry of Lao culture.

Aware of the importance of physical documentation, the BHP has also published a number of books on the cultural practices, ceremonies, and traditional knowledge that has been passed down from generation to generation. Korb Jai Ti Lieow Boeng (Thank You for Looking Here), originally printed in 2000, is a schoolbook and the only one in the Lao language on the country’s Buddhist ceremonies and rituals. Pha Bunchankeo Photichitto and Lao Language is a linguistic study of the Lao language in the form of a dictionary. These publications, together with the archives, provide an invaluable and permanent data bank for future generations for the study and research on Lao history and culture, even as the winds of change continue to sweep across Luang Prabang.

* The Life, Work and Social Roles of the Most Venerable Sathu Nyai Khamchan Virachitta Maha Thela (1920–2007, by Khamvone Boulyaphonh, Hamburg 2015

** Pha Khamchan Virachitta Maha Thela was the leader and appointed chairman of the Lao Buddhist Fellowship of Luang Prabang Province in 1976 until his death on 9 July 2007.

*** Manuscripts folded into an accordion-style pleat.


Credit: Shuyin
Source: Buddhistdoor Global


A Csörögi Tanoda a helyi művelődési házban működhetett egészen addig, míg új polgármestere nem lett a településnek. Az új vezetés nem nézte jó szemmel, hogy a nehéz körülmények között élő gyerekekkel foglalkozó tanodának a művház ad helyet, és egyik napról a másikra kitették őket onnan. Végül olyan épületbe költöztek, aminek a bővítéséhez segítségre van szükségük.

Milyen épületben voltatok, és miért kellett elhagyni?

A 2010-es évek elején egy közösségépítő programot hoztunk Csörögre. A községben már akkor is jelenlévő drog problémáját jártuk körül, és a tanoda ötlete először mint drogprevenciós lehetőség vetődött fel. Ehhez biztosított helyet a polgármester és a képviselőtestület a település művelődési házában.

A következő választásokon azonban nem választották újra a polgármestert és az alpolgármestert. Az új vezetés pedig nem szívesen vette, hogy ott vagyunk a művelődési ház könyvtártermében, így egyik pillanatról a másikra kitettek bennünket. Rendteremtésre hivatkoztak. Egy biztos, nem érezték úgy, hogy olyan tevékenységet végzünk, ami a település számára is hasznos. Remélem, ez mára már megváltozott… A polgármester asszonnyal egyébként azóta rendeződött a kapcsolat, ami örömteli, hiszen a gyerekek, családok érdekében fontos, hogy tudjunk együttműködni.

Hogyan lett új épület végül a tanoda működéséhez?

Öröm volt az ürömben, hogy egy roma család átmenetileg befogadott minket. Ebből a családból több gyerek is járt a foglalkozásainkra. Ez nemcsak a túlélés lehetőségét adta meg, hanem hitet is adott, hogy van értelme az erőfeszítéseinknek. Mi nem iskola vagyunk, hanem tanoda. Ez azt jelenti, hogy iskola után, önkéntes alapon járnak hozzánk a gyerekek. Tanulási készségeket fejlesztő foglalkozásokon, szabadidős tevékenységeken vesznek részt. Alapvető célunk a hátránykompenzáció és az esélyteremtés, hiszen ezek a gyerekek a családi háttér nehézségei és a többségi társadalom előítéletessége miatt jelentős hátránnyal indulnak.A Badur Alapítvánnyal már előtte is volt kapcsolatunk, egy kertprogramot támogattak, aminek a célja a konyhakerti munkák megszerettetése volt a roma gyerekekkel és szülőkkel. A művelődési házból való eltávolításunk idején folyamatosan találkoztunk az alapítvány képviselőivel, mert éppen egy sajtműhely létrehozásán dolgoztunk közösen. A kialakult krízishelyzetben így meg tudtuk keresni őket, a segítségüket tudtuk kérni. A sajtprojekt helyett a ház megvétele valósult meg. Ez fontosabb volt, hiszen itt a létünkről volt szó.

Milyen állapotban van a ház? Hogy viselték a gyerekek a helyszínváltást?

A ház, amiben 2015 óta vagyunk, egy 70 négyzetméter alapterületű családi ház, ami alkalmasabb foglalkozások tartására, mint a művelődési házban lévő két helyiség volt. A gyerekek összehasonlíthatatlanul jobban szeretik, a sajátjuknak érzik. Az is előny, hogy a cigánysoron van, hiszen közelebb vagyunk a családokhoz, jobban belelátunk az életükbe.

Ma már sokkal többen járnak hozzánk, mint annak idején. Egy foglalkozáson harmincan, negyvenen is vagyunk. A gyerekek életkora különböző: elsőstől kilencedikesig mindenki megtalálható. Csak hát az a baj, hogy öt csoport zsúfolódik össze két szobában. Az ünnepeinken, így például karácsonykor, amikor a szülők is jelen vannak, elviselhetetlenül nagy a tömeg.

Mi lenne a tényleges segítség?

A három év alatt összegyűlt SZJA 1%-ból és a Badur Alapítvány, valamint a Consulthink Solutions Kft., és más magánszemélyek adományai segítségével nekiláttunk a tetőtér beépítésének. Az Adjukössze oldalon is sikeres gyűjtést folytatunk, de mivel ez az első online gyűjtésünk, így az oldal üzemeltetői azt javasolták, hogy maximum 400 ezer forintos összeget jelöljünk meg célként. Ennél több pénz gyűlt össze, amit ezúton is köszönünk. Jelenleg 559 ezernél tartunk, de még 400 ezer forint hiányzik a tetőtér beépítéséhez valójában szükséges teljes összegből. De nem feltétlenül pénz formájában lehet minket támogatni, hanem akár úgy is, hogy valaki segít kifesteni, berendezni a tetőteret – minden segítséget előre is köszönünk!

Ha segíteni szeretnél, látogass el az Adjukössze oldalra vagy keresd a Csörögi Tanodát!

Szerző/Author: Gabi Kun


Ötvenöt évvel azután, hogy Martin Luther King elmondta híres beszédét az álmáról, Miskolcon megnyitotta a kapuit a nevét viselő kollégium. Ez a sajókazai Dr. Ámbédkar Iskola alapítóinak álma volt, akik arra tették az életüket, hogy érettségihez juttassanak cigány gyerekeket. A kollégium megvásárlásához szükséges 55 millió forintot Balog Zoltán romaügyi biztos lobbizására Orbán Viktor biztosította a miniszterelnöki keretéből. Ezzel a gesztussal a kormány kifejezte, mennyire fontos számára, hogy a roma gyerekek minél nagyobb számban szerezzék meg a boldoguláshoz nélkülözhetetlen érettségit.

1963. augusztus 28-án mondta el Martin Luther King a világtörténelem egyik legfelemelőbb beszédét. Az amerikai polgárjogi aktivista híres „Van egy álmom” beszéde” nagyban hozzájárult az emberi és polgári jogok kiteljesedéséhez az Egyesült Államokban. Martin Luther King, száz évvel azután, hogy Lincoln elnök eltörölte a rabszolgaságot, szembesítette országát „azzal a tragikus ténnyel”, hogy az afroamerikai közösség milyen távol van az egyenlőségtől. „A négerek a szegénység magányos szigetén élnek, miközben körbeveszi őket a jólét óceánja. Száz évvel később a négerek az amerikai társadalom homályos zugaiban sorvadoznak, és számkivetettként élnek saját országukban. Ma tehát azért vagyunk itt, hogy a világ elé tárjuk ezt a megdöbbentő állapotot” – szónokolta a washingtoni Lincoln-emlékmű előtt.

Majdnem napra pontosan e felrázó erejű beszéd elhangzásának 55. évfordulóján, egy észak-magyarországi városban, Miskolcon felavattak egy kollégiumot, amelyet a híres emberi jogi aktivistáról neveztek el. A kollégiumot a hátrányos helyzetű roma diákok érettségihez juttatását célul tűző Dr. Ámbédkar Iskola nyitja, néhány villamosmegállónyira azoktól az utcáktól, ahonnan jogsértően lakoltatott ki többségében roma családokat az önkormányzat, hogy a lerombolt házaik helyén ékeskedhessen a diósgyőri futball stadion. Az idei tanévben 30 középiskolás költözik a kollégiumba. A diákok zöme Miskolc melletti falvakból, rettenetes szegénységből érkezik.

A kollégium megnyitása elsikkadt a napi hírek folyamában, pedig a tény mérföldkőnek tekinthető abban a roma emancipációs küzdelemben, amelyet az Orsós János pedagógus és Derdák Tibor szociológus által 12 éve alapított Dr. Ámbédkar Iskola működése fémjelez. Az ügy jelentőségét Balog Zoltán romaügyi miniszterelnöki biztos – az előző kormányzati ciklusban humánerőforrás miniszter – is átérezte, mert lobbizásának köszönhetően az iskola 55 millió forintot kapott a miniszterelnöki keretből a kollégiumi megvételére.
A kollégium megnyitása friss kutatási eredmények felől közelítve is kitüntetett figyelmet érdemelne: nemrégiben hozták nyilvánosságra ugyanis a Magyar Ifjúság Kutatás 2016-ot, amely négyévenként vizsgálja a magyar fiatalok helyzetét. E kutatás adataiból született a Margón kívül című kötet, amely az oktatási és a társadalmi mobilitási adatokat elemzi. Ezekből kiderül, amit Orsós János és Derdák Tibor már évek óta minden létező fórumon, nyilvános felületen jelez: a 16 évre csökkentett tankötelezettség, a közmunka és a sehova nem vezető szakképzésben megszerezhető állami ösztöndíjak kiszippantják a diákokat a gimnáziumokból. A kutatásnak a által idézett számaiban ez így jelentkezik: a roma fiatalok több mint hét tizede legfeljebb általános iskolai végzettségű, további egynegyede szerzett szakmunkás bizonyítványt, érettségije mindössze öt százaléknak van, diplomáig pedig egyetlen megkérdezett sem jutott el, ezzel szemben a korcsoporthoz tartozó nem roma fiatalok csaknem 40 százaléka már érettségizett, s több mint egytizedük le is diplomázott.
– Régóta készülünk arra, hogy ezt a küszöböt átlépjük – mondta az avatóünnepség előtt az igazgató, Derdák Tibor. Kezében – utalva az iskola fenntartójára –buddhista imakönyvet tartott. – Ebben nem csak buddhista szövegek vannak, hanem keresztények is, köztük Martin Luther King híres beszéde – mondta az igazgató, ezzel mintegy kijelölve az ünnepség sodrásának irányát is: az őt követő felszólalók mindegyike utalt arra, hogy a romáknak is van egy álmuk.


Fontos közügyekben fellépni és új utakat, eszközöket biztosítani a változás eléréséhez. Megszólítani mindenkit - online, az éterben vagy az utcán – így szól az aHang elnevezésű kezdeményezés bemutatkozója. A 2017-ben indult közösségi vállalkozás azzal hívta fel magára először a figyelmet, amikor az ápolási díj emeléséért folyó küzdelembe bekapcsolódtak. A tiltakozás – többek között az aHangnak is köszönhetően – egyre erőteljesebbé vált, és pártokon átnyúló céljaival több tízezer embert szólított meg és állított az ügy mellé. Az aHang ezúttal az Ámbédkar Iskola céljainak elérésébe és problémái felhangosításába is bekapcsolódna. Mik ezek a problémák? – Jelenleg ott tartunk, hogy ha 16 évesen egy diák ott hagyja az iskolát és bekopogtat a munkaügyi hivatal kapuján, azzal, hogy munkanélküli, akkor azonnal kap havi szinten 50 ezer forintot, de inkább többet. A közmunka és a leszállított tankötelezettség eltünteti a cigány fiatalokat a gimnáziumból, ez a helyzet. A zsákutcás szakképzésben is több tízezer forint a megszerezhető ösztöndíj, míg a gimnáziumi tanulmányokat az állam alig támogatja. A szakképzés pedig sehova nem vezet – magyarázza Orsós János. - Az aHang itt kapcsolódna be. Szeretnénk felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a 16 évre csökkentett tankötelezettség, a közmunka milyen kilátástalanná teszi a hátrányos helyzetű fiatalok jövőjét. A következő hetekben előkészítünk egy országos kampányt és további intézményeket keresünk, akik hasonló problémával küzdenek a közmunka és a szakképzés átalakítása miatt – mondja Papp Dóra aktivista, a kezdeményezés vezetője.

Az iskola igazgatójának beszédét követően a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke szólt. Vecsei Miklós felidézte, hogy Derdák Tiborral sokat dolgoztak együtt. – Azaz: sokat küzdöttünk, estünk-keltünk. Dolgoztunk együtt egy szociális munka tankönyvön is, és arra jutottunk, hogy csak annyit kéne megtanítani, hogy „ott kell lenni”. A többi ebből fakad. Még meg kell említeni a bizalmat is. A bizalom kockázatos, de bizalom nélkül minden halott – fogalmazott, hozzátéve, hogy az elmúlt évtizedekben sokszor összeért az útja az Ámbédkar Iskolával, aminek köszönhetően barátokra, harcostársakra lelt.

Beszédet mondott a Badur Alapítvány képviselője, Gulyás Erzsébet is. Az angliai alapítású – és angol adományozók által fenntartott - szervezetnek különleges szerepe van a Dr. Ámbédkar Iskola életében: három éve a Badur segítségével vásárolták meg a miskolci épületüket, és ezzel a sajókazai cigánytelepről beköltöztethették az iskolát Miskolcra. „Intézményestül kiléptünk a gettóból” – fogalmazott akkor Orsós János. Gulyás Erzsébet beszédében nem a bizalmat, hanem a hitet emelte ki. – Hiszek a Dr. Ámbédkar Iskolában – szögezte le.

Örömének adott hangot Kállai Ernő, egyetemi tanár, az MTA Kisebbségkutató Intézetének tudományos kutatója is. – Az ilyen iskolák hozzásegítik a roma fiatalokat ahhoz, hogy egy szebb jövőt álmodjanak maguknak. Az általános iskola befejezését követően a roma diákok is elkezdik a középiskolát, de nekik valahol a felénél véget ér az iskola. Ez nagyon rossz, ezen túl kellene lépni – mondta, hozzátéve: jó hallani azt, hogy „romák építették fel ezt az országot”, hiszen valóban sok roma munkás dolgozott útépítéseknél, lakótelepek építésénél. De már nagyon örülne, ha azt hallaná, hogy a tudományos, művészeti életben is építik a romák az országot. Reményének adott hangot, hogy azok a fiatalok, akik most az iskolapadot koptatják, nemsokára bekopogtatnak egyetemi szobájába, és ott találkoznak újra.

Enyedi Zsolt, a Közép-európai Egyetem (CEU) professzora a Dr. Ámbédkar Iskolával közös értékeikről beszélt. Mindkét intézmény hisz az emberi méltóságban, a demokratikus jogállamban és a társadalmi igazságosságban. Fontosnak nevezte, hogy ne vesszenek el tehetségek, hiszen ezen múlik a jövő. Elmondta, hogy a CEU-n 15 éve folyik munka roma fiatalokkal: a világ minden tájáról fogadják őket, hogy egy éven keresztül felkészítsék őket a mester és doktori programok felvételijére. Egy ideje Dr. Ámbédkar-os fiatalokkal is dolgoznak a CEU munkatársai, a program a CEU-n tanuló diákok és az ott tanítók lelkesedésén nyugszik. – Az ilyen kollégiumok azok, amelyek igazán lendíteni tudnak egy országon. A magyar történelem megmutatta, micsoda erő sarjad a kollégiumokban – tette hozzá, és mindenki értette, milyen áthallása van mondatainak.

A Martin Luther King Kollégium díszszalagját a Lungo Drom képviseletében Farkas Félix, a parlament roma nemzetiségi szószólója vágta át.

Az ünnepségen megjelent és köszöntő beszédet mondott Európai Buddhista Unió elnöke, Ron Eichhorn. Személyesen nem, de üdvözlő beszédével köszöntötte a kollégium megnyitását Váradi Gábor, a miskolci roma nemzetiségi önkormányzat elnöke is.

Megy a láng Sajókazára

A Dr. Ámbédkar Iskola alapítói azt szeretnék, ha nem csak úgy „magában állna az iskola és a kollégium”, s az itt tanuló gyerekek nem csak az iskolából, hanem a megyéből, más városokból, esetleg az országhatáron kívülről is barátokra, társakra lelnének. – Ma három karrierút nyílik meg a roma fiataloknak. Közmunkások lesznek, jobb esetben gyári munkások itt a városban vagy vendégmunkások külföldön. Akik ebbe az iskolába jelentkeznek, többre vágynak. Mi sem tudjuk, mi az a több, de azt látjuk az országban, hogy bárki, aki eljut az érettségiig, más társadalmi osztályba kerül. Mi itt azt szeretnénk a tanulóinknak ebben az iskolában biztosítani, hogy a szűk, borsodi karrierlehetőségeiken messze túl is lássanak. Például azt, hogy az érettségi megszerzését követően az egyetem már nem egy megközelíthetetlen világ – fogalmazott Derdák Tibor, hozzátéve, hogy ehhez a munkához partnereket keresnek. Olyan partnereket, akiknek segítségével az itt tanuló diákok a magyar társadalom ugyanolyan tagjává tudnak válni, mint bárki más. Erről szól Martin Luther King üzenete. Ezt az üzenetet megértve ajánlotta fel Tompa Gábor, a rákosligeti 264. számú Hunyadi János Cserkészcsapat egyik vezetője segítségét az iskolának.

– Ez egy 95 éves csapat, amely igyekszik a cserkészek aktuális vezetői garnitúrájától függetlenül, a saját értékei szerint működni. A küldetésünk arról szól, hogy értelmes elfoglaltságot kínáljunk a fiataloknak. A cserkészet a pályaorientációban is segíthet. Az operaház nyugalmazott karigazgatója például ezzel a cserkészcsapattal volt először operában, ahol egész életét meghatározó élményt szerzett – mesélte. Tompa Gábor elmondta azt is, csapatuk segít képezni az Ámbédkar Iskola cserkészeit. – Segítünk elvinni a lángot Sajókazára – tette hozzá.



Roma Hősök – II. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál / Stúdió K

A másodszor megrendezett fesztivál sokat fejlődött tavaly óta. A programban tehetséges, érdekes alkotókat mutat be, és fontos társadalmi szerepet vállal. SZEMERÉDI FANNI BESZÁMOLÓJA.

A négynaposra duzzadó rendezvény nyolc előadást és nyolc beszélgetést tartogatott a látogatóknak-résztvevőknek. Minden napnak megvolt a maga témája: Szuperhősök és áldozatok, Erős nők, Így jöttem, Travellerek.

Az előadásokat követő beszélgetéseken számos érdekes kérdés vetődött fel. Mi a roma színház: romákról vagy romáknak szóló történetek színre vitele? Mindkét feltétel adekvát, de nem ezek a meghatározók, hanem a roma alkotók kulturális identitása, a nézőpont, amit képviselnek: a saját történet megformálása és a kimondás aktusának lehetősége, hatalma. Az idei előadásokban fókuszba került az asszimiláció-integráció kérdése, a politika látszólag támogató, valójában gátló szerepe Európa-szerte. Bulgária, Spanyolország, Szicília, Románia és Magyarország a helyszín. Megjelentek a mitikus múlt és a jelen ellentétei, a mindennapi rasszizmus megnyilvánulásai és a hétköznapi hősök személyes történetei.

A Kaméleonlány a Független Színház Magyarország elmúlt egy évben vezetett workshopjainak eredménye. A Roma Hősök workshop a tavalyi fesztivál storytellereinek előadásanyagait és mélyinterjúkban elmondott személyes élettörténeteit vette kiindulási alapul, majd a résztvevő fiatalokkal saját hősöket és azok történeteit teremtették meg: készült videó, mese, jelenet, és monológ formájában egy színházi előadás is. A szöveg írója Illés Márton, az előadás rendezője Szegedi Tamás, Lovas Emília a roma szuperhős-monológ elmesélője. A csupa energia, cserfes diáklány egy arcnélküli, kihangosított férfihang kérdéseire válaszolva mondja el történetét. Később derül csak ki, hogy az iskolapszichológussal/szociális segítővel beszélget. Számos helyzetet jelen időben játszik el: szituációkba kerül, szereplőket szólaltat meg. A tanteremből diszkóba, onnan az elbeszélő tudatába történő ugrásokat alátámasztják a videóanimációk, a dübörgő basszus és a szuperhőssé, vagyis “szupercigánnyá” történő átalakulást jelző UV-festék. Az UV-fényben kirajzolódik a világító jel a lány arcán: a kaméleon-szupererő. A kaméleonság két egymással ellentétes jelentést hordoz: egyrészt a szín(e)változással a teljes beolvadást jelzi, a roma identitás elvesztését. A főszereplő azonban megpróbálja másképp értelmezni a talált kaméleon-képet, amikor az empátia metaforájává teszi azt: az együttérzés, beleérzés képességét növeszti szupererővé. A lendületes, belevaló tinilány szerepe olyan testreszabottnak tűnik, mintha Lovas Emília habitusára formálták volna, hogy aztán a történet végén az időben ugorva, egy önálló döntéssel saját útra lépve gyereket egyedül vállaló, magabiztos felnőtté váljon a szemünk előtt. Szuperhősből emberré nő.

Nataliya Tsekova Cigánykerék című monológjának explicit címzettje a szomszédban élő vonzó férfi, akivel szemben a nő szégyelli származását, és hajlandó érte kitörölni emlékezetéből azt, hogy méltó legyen a férfihoz: teljesen beolvadjon a többségi társadalomba. A színésznő sztereotipikus cigány népviseletben jelenik meg, egy vándorcigányokra jellemző kocsit (a múltját) húzva maga után. Miközben egyenként törli ki emlékeit, külsőleg is átalakul: leveti magáról a kendőt, az ékszereket, a mintás szoknyát, és fehér kosztümös, szőkített hajú, tűsarkúban tipegő üzletasszonnyá válik. Ahogyan törli az emlékeit, a néző úgy ismeri meg őket, így a törlésben a felidézés, megőrzés aktusa válik erősebbé - az előadás végére a főszereplő is arra jut, hogy soha nem tud és nem akar megszabadulni gyökereitől. Az elbeszélés fő hatása e két ellentétes mozgás keltette feszültség mellett a nyelv vizuális teremtő erejében van: gazdag képi világot fest - a metrón szorongó halott indiai cirkuszi elefánttól kezdve a nyomorból kitörni nem tudó, éjszakánként kamionosoknak szolgáltatásokat nyújtó fiúprostin keresztül a takonyra és gyereksírásra szupererejüket elvesztő amerikai örökbefogadó szülőkig.

Farkas Franciska zavarba ejtő előadása, egy Brad Pittnek címzett levél felolvasása, szintén él a már említett ellentétes hatásokkal: az előadó kegyetlen öniróniát, önreflexiót és kíméletlen társadalombírálatot is magában foglaló retorikája a beszélő azon felvett nézőpontjára épül, hogy megokolja és akarttá tegye szenvedéseit. Ez egyrészt abszurd helyzetet teremt: “én akartam cigány lenni, én akartam drogos lenni, én akartam a Lipótra elvonóra kerülni, én akartam, hogy erőszak áldozata legyek”, méghozzá azért, hogy “erősebb legyek, elfogadóbb legyek, hogy érdekesnek találj, hogy sajnálj, hogy az előrejutásomat segítse.” Egyszerre jelenik meg a szövegben egy vallomásos önfeltáró tartalom és egy stand up-forma, ami gúnnyal és humorral próbálja oldani a feldolgozhatatlannak tűnő eseményeket. Elméletben külön lehet választani a kettőt, és magában vizsgálni a szöveg tartalmát és megformáltságát, de a nézőre hat a vallomásjelleg is. És bár félelmetes és tiszteletre méltó a bátorsága, mégsem egyértelmű a végeredmény.

A szél gyermekei az író/előadó, Sebastian Spinella saját élettörténete lineárisan elmesélve, a háttérben vetített fotódokumentációval alátámasztva a mese valódiságát. Az utcaszínházat és a cirkuszművészet bohóc ágát művelő előadó a storytelling műfaját kipróbálva mesél társadalmi közösségi munkájáról: a cigánytelepen élő fiatalok művészeti neveléséről, tehetséggondozásról, a színházi előadásról mint társadalmi, politikai tettről, a politika roma integrációra gyakorolt káros működéséről, a szlogennek jó, de beváltatlan ígéretekről, az integráció helyett asszimilálni akaró szabályozásokról, áltámogatásokról, a saját útjáról a színháztól a közösségi munkáig.

A Nem láttál semmit! című előadás egy nyomozás dokumentumait, egy gyilkosság áldozatának családjával, ismerőseivel készített interjúkat, rapszövegeket és fiktív szövegrészeket is tartalmazó bírósági tárgyalás helyzetét építi fel. Egy megtörtént eset színházi eszközökkel történő feldolgozása. Emlékező, problémafelvető, oknyomozó előadás. Az író-előadó Alex Fifea a tárgyalás minden szereplőjét egy személyben játssza.

Különös élményt jelentett a Határtalan méltósággal című spanyol előadás. Sajnos és szerencsére nem csak szándékoltan. Sonia Carmona Tapia az első boldoggá avatott cigány nő és az első hivatásos, spanyol cigány előadóművésznő élettörténetét gyúrja egybe. Szürreális az eredmény, egyrészt mert gyakoriak a váltások az elbeszélő által felvett szerepek és a két történetszál között, másrészt mert a szöveg és a színpadi képek között sokszor laza, merész, asszociatív viszony képződik. Versek, börtönmonológok, narratív részek, bohóctréfák, hangbejátszások a linearitást, ok-okozatiságot megbontva váltják egymást, megférnek egymás mellett az időtlenség mocsarából kinövő boszorkány mesélő, a tengerparton heverésző bohóc, a halált, kirekesztést showműsor formájában kikiáltó ceremóniamester figurái, a színpadi helyzetre vonatkozó erős önreflexió, irónia és a dokumentarizmus.

De ami lélegzetelállító akrobata-mutatvánnyá tette az előadást, az nem is a nézők legkülönfélébb módokon történő bevonása, hanem egy váratlanul éles helyzet. Tanúi lehettünk annak, hogy a premier izgalmában egy felépített rendszer egyszer csak szétgurul: az előadás szétesik, a felirat már nem képes felvenni a fonalat, a magyar szöveget felolvasó tolmács átmegy szinkrontolmácsba, a színész pedig minden erőforrását mozgósítja, hogy megoldjon egy váratlan, be nem gyakorolt, mindent borító helyzetet. Igazi tétje, izgalma lett az estének, esetlegessé, és ezért élővé, kockázatossá vált az előadás. Megszűnt előadás lenni, az alkotók szándéka ellenére élő improvizációvá, harccá vált. Csodálatos és életveszélyes kontrollvesztés szemtanúi lehettünk. Ritkaság az ilyesmi, valószínűleg a művészek rémálma. De a színház egyszerisége és élő volta igazán az ilyen helyzetekben mutatja meg magát.

Szerző: Szemerédi Fanni


A Heves megyei Szúcs-Bányatelepen egy maroknyi roma összefogott, hogy egy kicsit jobb legyen az élet a külvilágtól elzárt faluban. Az Autonómia Alapítvány támogatásával felújították a buszmegállót, klubhelyiséget alakítottak ki maguknak, ahol a felnőttek kikapcsolódhatnak. Megoldást kerestek, és találtak a munkanélküliségre: sütödét indítottak, ahol azok a falubeli nők dolgozhatnak, akik korábban a gyereknevelés mellett nem jutottak biztos jövedelemhez. Az Abcúg riportja.

– Ezt elrontottam?

– Nem, de még hagyni kell.

– Nem könnyű azért forgatni ezeket a vaslapokat, hogy közben össze kell fognom.

– Ó, ha láttad volna a nagyobbakat, anyám, az de nehéz volt!

Na, velem is csak többen vannak, gondolom magamban, miközben Ilonka útmutatása alapján próbálom tartani a lépést a többiekkel a molnárkalács-gyártásban. Míg én egyet megsütök, alkalmi munkatársaim legalább kettőt készítenek el. A fotós kolléga is azzal heccel, hogy alkarra még erősödnöm kéne. Nagy a nevetés, de a csapat legidősebb tagja, Anikó néni legalább a védelmébe vesz. Az elején nekik sem ment ilyen könnyen, sokat próbálgatták, mekkora lángon, hány percig kell sütni a tésztát, hogy ne égjen oda, de ne is maradjon nyers a forró vaslapok között.

A környéken csak bagolykalácsnak becézett ropogtatni való a boltok polcairól jól ismert sajtos tallérokhoz hasonlítható leginkább, csak puhább és vastagabb a tésztája. És persze finomabb is mint a bolti: Ilonkáék sajtos és chilis ízben készítik, de van édes változata is. A végén még felvesztek, jegyzem meg önkritikusan a kevésbé jól sikerült darabokat látva. Hát, én nem úgy látom – vágja rá nevetve Suha László, a Szúcson berendezett sütöde főnöke, ezért inkább félreteszem a még nyers tésztagolyókat, és megkérem, mesélje el, hogyan vágtak bele a kalácssütésbe.

Ilonkáék egy műszak alatt 150 Bagolykalácsot gyártanak le: chlis, sajtos és vaníliás ízben készítik a rágcsálnivalót.

A külvilágtól elzártan élnek

Minden azzal kezdődött, hogy három éve a Heves megyei Szúcs-Bányatelepen német állami támogatással elindult az Autonómia Alapítvány és a Katona József Színház közös,

Ebből nőtte ki magát az Autonómia Alapítvány másik projektje, az Aktivizáld a közösséged!, ami a felnőtteket célozta. A Soros Alapítvány támogatásával összesen kilenc helyszínen futó projekt elsősorban hátrányos helyzetű, többségében romák által lakott településeknek vagy településrészeknek szól.

Ilyen az alig 150 fős Szúcs-Bányatelep is: hatalmas problémát jelent a munkanélküliség, a falubeliek évtizedek óta szinte a külvilágtól elzárva élnek, az alapítvány megjelenése előtt alig volt közösségi élet, sorolja a kihívásokat Suha László, a helyi koordinátor.

Egyik falubelinél több mint 20 éve nincs áram, de nem is akarja, hogy bevezessék, mert a TV és a rádió csak költség lenne, mesélte. Mindkét program legfontosabb célja, hogy erősítsék a helyi közösségeket és a romák integrációját, de legfőképp csökkentsék a szegregátumban élők kirekesztettségét mind fizikai, mind mentális értelemben.

Szúcs-Bányatelep elzártságát szó szerint kell érteni: a 150 fős zsákfalu egy völgyben fekszik, amelynek egyetlen bejárata van.

Kimondott cél az is, hogy mindezt a helyi közösség bevonásával, aktív részvételével valósítsák meg. A helyiek alakítottak egy csoportot, kéthetente rendszeresen összeülnek, és közösen átbeszélik, mit történt a faluban, min lehetne javítani. “Mi úgy tudunk segíteni és támogatókat szerezni, ha ők megfogalmazzák, hogy mi a probléma és hogyan lehet megoldani”, magyarázza Suha László. Egy alkalommal 2,4 millió forint támogatást kaptak a Prezitől. A csoport döntötte el, hogy mire költsék el a pénzt, mire van leginkább szüksége a falunak. Így újították fel az addig romos buszmegálló.

Aztán kialakítottak egy klubhelyiséget, ahol a felnőttek kikapcsolódhatnak kicsit, biliárdozhatnak és dartsozhatnak. Erre is nagy igény volt, mert több kilométeres körzetben nincs semmilyen szórakozási lehetőség, nincs se diszkó, se kocsma. Suha kiemelte, hogy a csoport tagjai nemcsak kitalálták, hogy mi legyen a pénz sorsa, hanem maguk is részt vettek a munkálatokban: vakoltak, falat festettek, hordták a sittet.

Maguknak dolgoznak

Ugyanígy a csoport kezdett el azon gondolkodni azon, hogyan tudnának munkát adni a falubeli nőknek. A közeli egercsehi bánya sok családnak adott munkát, de az még a kilencvenes évek elején bezárt, azóta jószerivel csak a közmunka van. Sokan alkalmi munkákból élnek, az erdőbe járnak makkot szedni vagy gombát gyűjteni. A gyerekes nők még nehezebb helyzetben vannak, mert még közmunkára sem jutnak be, panaszolja Renáta, akinek három gyereke van. Ilonka összesen nyolc gyereket nevel: a három sajátját, illetve öt másikat a rokonságból fogadott be. Ezért mindenképpen olyan lehetőségben gondolkodtak, amit a gyereknevelés mellett is tudnának csinálni, hogy otthon tudjanak lenni, mire megjönnek az óvodából vagy az iskolából, merthogy helyben egyik sincs.

Ekkor jött a képbe a sütés: Suha László egyszer mesélt nekik a molnárkalácsról, amit egy fesztiválon látott. Ez megtetszett a csoport tagjainak, és mivel amúgy sem állt tőlük távol a sütés-főzés, elhatározták, hogy belefognak az ötlet megvalósításába.

Az indulást a Badúr Alapítvány segítette, az ehhez szükséges indulótőkét pedig az egyik kereskedelmi banktól kapták, ebből vették meg többek között a sütőket, a helyiséget viszont az önkormányzattól bérlik. Ilonkáékkal együtt összesen öten dolgoznak a sütödében, de nem közmunkásként, mindannyian rendes fizetést kapnak a napi négy órás munkáért. Nagyjából annyit keresnek így, mintha nyolc órában közmunkában dolgoznának.

Ugyanakkor a sütöde betéti társaságként működik, amiben a dolgozók a tagok, akár a profit is az övék lehet, ha úgy döntenek. Kiszámolták, hogy havonta stabilan egymillió forint körüli bevételre lesz szükségük, hogy önfenntartó legyen a manufaktúra. A munkaügyi központtól kapott kezdeti támogatás hamarosan lejár, ezért azután az eladásokból kell kigazdálkodniuk a béreket, a bérleti díjat, az anyagköltséget és a rezsit.

“Gyakorlatilag maguknak dolgoznak. Rajtunk fog múlni, hogy működik-e majd ez az egész”.

Egy műszakban körülbelül 150 kalácsot gyártanak, a nők maguk keverik a tésztát és csomagolják az elkészült termékeket.

Az Autonómia Alapítvány megjelenése előtt alig volt közösségi élet a faluban, mondja Suha László, a helyi koordinátor.

A tervek szerint elsősorban Budapesten, a bulinegyed kocsmáiban fogják árulni a sós süteményeket, csomagját nettó ötszáz forintért. Több próbasütésen vannak már túl, majdnem hat hónap idő kellett ahhoz, hogy összeálljon a végső termék. Az első kóstolói visszajelzések kifejezetten jók voltak, legutóbb a Kolorádó Fesztiválon tartottak bemutatót. Már csak a NÉBIH-től kell beszerezniük a szükséges engedélyeket és élesben is beindulhat a sütés. Suha szerint a sütődével rácáfolnak arra a kialakult felfogásra, miszerint aki nem dolgozik, az nem is akar.

“Ha ezek az emberek esélyt kapnak, akkor igenis dolgoznak.”

Van, akinek életében először van rendes munkája. Anikó néniék pedig szívesen dolgoznak a sütödében; jó hangulatban telnek a munkaórák, a magnóból folyamatosan szól a zene, megy a pletyizés. “Fiúk, el kell mondjam, mi nagyon szeretjük ezt a munkát, meg értékeljük is”.

Önjárónak kell lenniük

Még egy érdekessége van a faluban működő közösségfejlesztő programnak, mégpedig a Dél-Amerikában kifejleszett CAF-módszer (Comunidades Autofinanciadas, azaz Önfinanszírozó Pénzügyi Közösség) alapján működő önsegélyező pénztár. Jelenleg tizennégy tagja van a “közösségi banknak”, ők dobták össze a pénztár tőkéjét, ami most 30 ezer forint körül alakul. Mindeki annyival szállt be, amennyivel tudott. Szabály, hogy csak a tagok kérhetnek kölcsön a pénztárból, erről mindig szavazással döntenek. Ha valaki például ezer forintot kér a banktól, akkor egy hónap múlva tíz százalékos kamattal kell visszafizetnie a pénzt. (Értelemszerűen a befizetett kamat is a közösségé marad.) Legtöbbször gyógyszerre vagy élelmiszerre szoktak kérni a tagok, 2-3 ezer forintokat, de volt, hogy valaki a fia születésnapja miatt kért kölcsön, mondták el a sütödések. De mi nem ebből élünk ám! – mondták. Arról is voksolással döntenek, hogy ki léphet be a csoportba.

Ezzel is a demokratikus döntéshozatalt igyekeznek erősíteni a pénzügyi tanításon túl: az alapszabályok ugyan adottak voltak, de azok tartalmát (például mekkora legyen a maximálisan felvehető összeg) már a tagok közösen határozták meg. Nem tudnak mindenkit motiválni, mondták felvetésünkre, miért nincs több tagja a csoportnak. Így is a csoport majdnem lefedi a falu családjainak felét.

Az önsegélyező pénztár lényege, hogy ne kelljen máshoz fordulniuk, ha hónap végén esetleg megszorulnak, mondja Suha László. Hosszú távon is az a cél, hogy önjáróvá váljon a csoport, az önsegélyező pénztár és a sütöde. Nem tudja előre megmondani, melyik faluban lesz végül sikeres a program, és melyikben nem. Az eddigi tapasztalatok szerint tíz faluból 3-4-ben tudtak tartós változást elérni, volt, ahol azonnal bedőlt a koncepció. Ami működik ebben a faluban, nem biztos, hogy három kilométerrel arrébb is működne, mondta a koordinátor.



Minek jött ide? Nem kell már többé hozni a tejet! Ért maga magyarul?”

Nem az nem ért magyarul, aki nem fogja fel, ha így közlik vele a szülészeten az újszülött gyereke halálát. Az nem ért nagyon sok fontos dolgot, aki nem látja át, mi a baj ezzel a közléssel. És fontosabb dolgokról van szó, mint a magyar nyelv ismerete, olyan nyelvről, amit sokkal nehezebb megtanulni.

Erről szól az Éljen soká Regina! című színházi előadás, amely egy hosszú és érzékeny program lezárásaként készült el. A program neve pedig Szívhang volt, amit máris nem olyan nehéz – egy kicsit érzelgősen – a fenti, nehezen tanulható nyelv gondolatához kötni. Illetve nem is elég azt mondani, hogy „erről szól” az előadás, mert nem csak szól arról, hogyan áll a kiszolgáltatottakhoz, a kisebbségiekhez, a már amúgy is nehezebb sorsúakhoz a mai magyar közegészségügy, orvostól nővéren és védőnőn keresztül az anyaotthon portásáig. Hanem, túl azon, hogy beszél róla, a maga valójában a néző elé hozza a témát: a színpadon azok a Borsod megyei, szomolyai cigány asszonyok mesélik el igaz történeteiket, akik tényleg megélték azokat.

A program azzal a kezdeményezéssel indult együtt, amelyről korábban már hosszan írtunk: a Jövőkép nevű programban egy apró, lecsúszott, kilátástalan falu, Siklósbodony lakói játszottak együtt színházat, de a játék akkor is komolyabb volt egyszerű színjátéknál, mert arra tanította meg a helyieket, hogy hogyan lehet mégis kilátni a gödörből, és hogy mégis érdemes lehet a nagy büdös semmin kívül más kilátásban is gondolkodni.

A Szívhang projektben pedig szomolyai – és eleinte még sályi –, jórészt közmunkából élő roma asszonyok mondták el saját életüket, a közszolgálatokkal való kapcsolatuk nehézségeit, és dolgozták fel az élettörténeteket szociodrámával. És az első előadáson még mindenki azt hitte, ez egy egyszeri alkalom, csak egy nyilvános lezárása egy hosszú, féléves folyamatnak. De nem így lett: a csapat azóta már mégis többször eljátszotta az előadást; mindig ugyanazokat a történeteket, de mindig természetes nyelven, más és más saját szavakkal. Hogy megmutassák az ország szerencsésebbik felének, mi történik olyankor, amikor mások vannak az orvosi váróban vagy a betegszobában, és hogy megmutassák azoknak, akik hasonlóan élnek, hogy nincsenek egyedül. Hogy kinagyítsák egy kicsit azokat a pillanatképeket, amik mellett könnyű elsiklani, és ezzel egy kicsit minden nézőt érzékenyebbé tegyenek az iránt, hogy milyenek lehetnek az ilyen helyzetek az egyik és a másik félnek.

És ezeken a kinagyított pillanatképeken afelé terelgessék a figyelmet, hogy sokszor mennyire hiányzik az együttérzés, vagy akár csak a másik megértésének igénye, ha problémás esetekről van szó, vagy legalábbis félő, hogy problémásak lesznek az esetek, mert mi más is lehetne, ha más kultúrkörből, akár egy barlanglakásból érkező emberrel kell konfrontálódni.


Az előadás halkan és érzékenyen megmutatja, hogy ami az egyik félnek egy elejtett beszólás, az mit jelenthet a másiknak. És még csak nem is feltétlenül egyszerűen a megalázásról van szó: akár csak arról, hogyan válik szállóigévé egy kisközösségben, hogy a gyerekek színe olyan, mint az odakozmált tésztáé, miután a szülésznő jó pár évvel korábban közölte, biztos azért olyan barna az újszülött, mert odaégett az étel, amit a kismama a szülés előtt tett fel a tűzre.

Pont az a legerősebb az előadásban, hogy nem siránkozásról van szó, és nem is arról, hogy egymásra licitálva és a mutatóujjukat az égre emelve a sérelmeiket sorolnák azok, akiket igazságtalanság ért. Nem: egy egyszerű, de jól eltalált és hiteles drámai keretbe helyezve – az asszonyok egy bizonyos Regina születésnapi ünnepségére készülnek –, krumplihámozás, levesfőzés közben beszélgetnek főként az anyaságról, e közben pedig felelevenítik az életük fontos eseményeit, épp úgy koncentrálva benne a jóra, mint a rosszra; a megértő, segítőkész nővérre úgy, mint a rasszista ápolóra.

És ha igazán kemény történetekről van szó – császármetszés közben kérdés nélkül, sőt akaratuk ellenére történő sterilizálásról, amin gyomorszorítóan sokan átestek a mesélők közül –, akkor sem a panasz, a számonkérés a leghangosabb a jelenetben. Mert Romankovics Edit olyan érzékenyen rendezte meg az előadást, hogy abban sokkal hangsúlyosabb az összekapaszkodás, az egymás iránti szolidaritás gesztusa. És a kitárulkozásé, amely sokkal mélyebbé, fájdalmasabbá, átélhetőbbé, végső soron katartikusabbá teszi az egészet. Az, hogy a történetek valódi megélői állnak ki előttünk a színpadra, egy nagyon fontos és sehogyan máshogyan át nem léphető határvonalat töröl el néző és előadó, színház és valóság között, mert nincs semmilyen „ha”, „mintha” vagy „szinte”, nem lehet eltávolítani magunkat attól, amit mondani akarnak nekünk, nem lehet bebújni a történetmesélés mikéntje, a színháziasság, a metaforikusság bársonyfüggönyös búvóhelye mögé. Itt nincs más, csak az életből vett történetek ereje.
Ha metaforát kell keresni, az is csak ebben található meg: jelképesnek is felfogható, ahogyan az asszonyok mindig eljátsszák azt, amiről beszélnek, belehelyezkednek nemcsak a saját maguk, de a velük rosszul bánók helyzetébe is. A belehelyezkedés nem más, mint az empátia gyakorlati megvalósulása: azé az empátiáé, amelynek hiányáról tulajdonképpen minden egyes történet szól. A lelki vagy akár testi bántalmazók sosem próbálják meg átélni, milyen lehet a másik bőrében lenni, de ezek az asszonyok – Báder Renáta, Horváth Róbertné Rita, Horváth Zsanett, Kállai Gergőné Vali, Lakatos Rudolfné Noémi, Orgon Ilona, Rácz Anita és Suha Judit – megteszik ezt, nyilvánosság előtt, az országot járva, és már ez is olyan fontos, jelzésértékű gesztus, ami önmagában is fontossá tud tenni egy előadást. Ehhez képest alig számít, hogy milyen szép az egész előadás kerete – egy ősanya-szerű asszony, nyilván Regina énekel minden történet között cigány dalokat –, vagy hogy milyen ritkán láthatóan természetes a hangvétel a színpadon.

A Szívhang, ahogy korábban a Jövőkép is, azt mutatja meg, mit jelenthet az a szó, hogy színház, ha olyanok csinálják, akik tényleg változást szeretnének elérni a társadalomban, amelyben élnek, és akik tudják, mennyivel több lehetőség van erre a kezükben annál, mint hogy klasszikus színdarabok újra meg újra elővételével mondjanak el egy-két szót arról, ami tényleg fontos a világban. Azokhoz az egy-két szavakhoz képest ezek a kezdeményezések a maguk hosszú, féléves-éves terepmunkáikkal hosszú könyvek, sűrű, nyugtalan kézírással teleírt lapok százaival.

Az előadást a debreceni DESZKA Fesztiválon, a kortárs magyar drámák seregszemléjén láttuk. A Szívhang április 30-án a budapesti Trafóban is látható lesz egy alkalommal.

Credit: Kovács Bálint


The Trafó House of Contemporary Arts is one of the leading producers of experimental theatre work in Budapest. In May of 2017 it offered an unusual piece of documentary theatre, Long Live Regina!. The performers (bar one) were Romani women from Szomolya, a small village in the Hungarian countryside. From an aesthetic point of view the performance followed in the tradition of Germany’s Rimini Protokoll, putting everyday people as “experts”’ on the stage, but of greater importance from a Hungarian perspective it demonstrated the right of Romani women to represent themselves.

The sociologists Kata Horváth and Marton Oblath, each with more than ten years of contact with this community, invited director Edit Romankovics and dramaturg Eszter Gyulay to participate in their artistic project. Central to the development of the play Long Live Regina! is the use of digital storytelling and psychodrama. Overall, the project has a therapeutic and community-building aspect, where the output as a theatrical production can be shown to a wider audience.

The play’s setting depicts a kitchen where eight women are preparing dishes while chatting. One of them is Lilla Sárosdi, familiar to Budapest audiences because of her performance there in Brecht’s Caucasian Chalk Circle. The others are Romani women between 35 and 45 years of age; their names are: Rita Horvath, Zsanett Horvath, Vali Kallai, Noemi Lakatos, Ilona Orgon and Judit Suha. From the advertising for the performance we are aware that they share many common points in their lives: they all left school early and became teenage mothers, and now work in a government employment scheme notorious for its bad working conditions. Still, from the first moments of the performance we are made aware how multifaceted Romani female identity is.

At the back of the stage there is a small podium, where from time to time a woman in a white dress (Renata Bader) sings Romani songs accompanied by a musician. She takes the appearance of a mother goddess, and this impression is maintained during the performance when from time to time following a story the performers say, “Regina would have done things differently.” Preparation for the celebration of Regina’s birthday is the fictitious frame through which the women’s personal stories are told and performed. Such stories concern their dealings with the health and welfare system, and their humiliation and marginalization at the hands of doctors, midwives and social workers on the basis of racial prejudice. There are stories that end happily, such as the mother who fought successfully against the authorities taking her children to a children’s home. Others end harshly, such as the mother who took her milk daily to the hospital for her premature child, only to be told one day, without the least respect or empathy, that her child had died and that there was no need for her milk anymore. The woman who speaks in the penultimate scene describes the difficulty of raising a child in Hungary, the discrimination she faced when looking for a job, and her consequent decision not to bear a child in the near future. So even the decision to not have a baby is part of the picture.

In verbatim theatre, besides the ethical burden of editing the text, it is also essential to focus the audience’s attention and avoid being boring (the so-called “talking heads” problem). In Long Live Regina! the music and the activity of cooking serve this practical function, since all the utensils and ingredients, even the electric oven, are real. The genre of the play’s songs is hallgató, which in Hungarian means both listening and being silent. These songs at once separate the stories and weave them together, providing emotional release and even, on occasion, relating directly to the story being told. The use of songs and music creates a patchwork effect, but the play also builds to its last and most profound story. Here, three women speak about being forcibly sterilized during caesarean delivery. This was carried out without their intention or will, and in one case without any notice of the fact that it had happened at all. At the beginning of this scene the lights dim to almost complete darkness; the women at the table are seen speaking to Lilla Sárosdi (into a microphone for the first and only time during the performance), showing only their backs to us. This creates a protected environment for them while they reveal their trauma. The ending of the performance hints at the potential for things to happen differently in the future. As the food is prepared, the room is decorated at last, and someone brings a birthday cake with candles to the table. But in the background, Regina (a goddess of another kind of reality), try as she may, can’t blow them out; it is a woman seated at the table who performs the task for her.

In drama, performance, and art history, the kitchen and food preparation have often been the subjects of deconstruction in the last couple of decades, to the extent that cooking, singing and devotion to a mother goddess might appear a bit essentialist and passé nowadays. But things appear quite different in the context of the work of women artists of the nineteenth century. In this period, female painters who had the privilege of studying art and putting on exhibitions could not go to the same places as their male counterparts, so the topics they painted differed in terms of both subject and perspective. In the paintings of Mary Cassatt (as Griselda Pollock showed) women are in their own company, paying attention to each other; what is more, in The Bath (1890) class differences are made apparent in a gentle and intimate way without degrading the female body to an object of sexual commodification (as in the paintings of Degas).

Long Live Regina! displays a similar representational logic. Among the Romani women there is Lilla Sárosdi who is unique because of her constant intense (emotional and physical) self-revelation in her roles on stage. In Long Live Regina!not only does her presence and attention support the Romani women who lack formal acting experience, but she also tells her own story of an abortion and how she was humiliated by the doctor. “In this case we are all equal,” they suggest, but in other scenes the performers also reflect on their divergent backgrounds and class distinctions. By doing so Long Live Regina! speaks about gender roles in a way that articulates the racial and class differences of the maternal experience instead of assuming a universal one. This is totally new for the Hungarian stage.

Gabriella Schuller, PhD (1975) lives and works in Budapest, Hungary. She is a member of Theatre and Film Studies Committee of Hungarian Academy of Sciences and the author of many articles on contemporary Hungarian theatre, the performative practices of the Hungarian neo-avantgarde, visual studies, and performance art. Her book Iconoclasts. The Diversion of the Gaze in the Post/Feminist Theatre and Performances (2006) deals with the questions of a feminist approach to theatrical representation. Since 2016 she has been a researcher and archivist at Artpool Art Research Center, Hungary.


Még valamikor nyáron kezdődött a történet, amikor a Független Színház megkínált bennünket a lehetőséggel: díjmentes képzést biztosítanak roma fiatalok oktatását misszió-szerűen ellátó szervezetek (szakkollégiumok, gimnáziumok, civil szervezetek), illetve oktatási, művészeti szakembereket képző intézetek számára. A tervezett programról megtudtuk, hogy a fiatalok roma dráma-, és színháztörténeti, társadalomismereti tudását gazdagítja, művészeti és együttműködési készségeit, valamint vitakultúráját pozitívan formálja, a felmerülő témák mentén aktivizál.

A Független Színház 2004 óta foglalkozik társadalmi témájú színdarabok létrehozásával és gondozásával, 2009 óta pedig különös figyelmet fordít a hátrányos helyzetű cigány és nem cigány fiatalok művészeti és tréneri képzésére. A Színház Tollfosztás projektje 2014-ben elnyerte az osztrák SozialMarie különdíját.

Megtudhattuk azt is, hogy a Független Színház workshopjain eddig 46 hazai és külföldi középiskolai és egyetemi csoport vett részt, mintegy 650 diákkal.

A kettős identitás megerősítésével és a közismereti modulunkban megfogalmazott művészeti nevelési célokkal rímelt Balogh Rodrigó művészeti vezető ajánlata: a roma drámairodalmi művekben megjelenő pozitív roma hős megismerése, elemzése és megvitatása fontos ügy a fiatalok számára, illetve a roma hősök példái a döntéshelyzetekre, a felelősségvállalásra, az aktivitásra és a változtatás képességére vonatkozóan példamutató lehet. Kiderült, a Roma Hősök workshop jó szolgálat lehet mindenütt, ahol fontos fókusz fejleszteni a diákok együttműködési és kommunikációs kultúráját.

Dömök Edina és Balogh Vivien a Független Színház művészei, ezúttal tréner szerepben novemberben kétszer látogattak el Nyíregyházára. Az Evangélikus Kistemplom gyülekezeti termében a rövid ismerkedést követően először a hősiesség mibenlétét boncolgattuk: mi számít manapság megfelelő tettnek ahhoz, hogy hőst kiáltsunk? Vannak hétköznapi hősök is, vagy csak a történelmi lépték számít? Rövid videók villantottak fel egy-egy fontos részletet olyan európai történetekből, melyeket aztán a csoportmunkába szerveződött szakkollégistáknak kellett a maguk teljességében megfejteniük, összerakniuk a rendelkezésükre bocsátott források alapján. A második workshopon először személyességre hangolták csoportunkat a trénerek, majd ismét az együttműködés került előtérbe: novellát, mesét, videót alkottak az egyes csoportok.

A Független Színház trénereinek vezetésével a workshop során cigány és nem cigány fiatalokat egyaránt érintő, valóságos roma élettörténeteket feldolgozó európai roma drámák bemutatására, a hősök hátterének, értékeinek, döntéseinek, illetve az általuk hozott változások megvitatására, saját hősök beazonosítására és kreatív bemutatására került sor. Teljesült a legfőbb cél: megfogalmazták saját történeteiket a témában, és meghökkentően kreatív megoldásokat találtak az önkifejezésre, volt autentikus történetmesélés, szépséges mese és hihetetlen leleménnyel helyszínre adaptált, telefonnal rögzített videofilm. Két fantasztikusan intenzív, élményt adó találkozásunk volt a roma hősök apropóján Edinával és Viviennel, az empatikus és érzékeny trénerekkel, no és egymással! Köszönet érte partnereinknek. A program a Nők a Jövőért Egyesület programvezetésével, a Badur Alapítvány támogatásával valósult meg.

A közösen írt történetet Túró Vanda mesélte el a Lakatos nővérekről – klikk, ha látni szeretnéd a videót:

A Lakatos nővérek


Beszélgethettünk volna a Sajátszínház Projekt csapatából Oblath Mártonnal, Sárosdi Lillával, Romankovics Edával, Boross Martinnal, Lanszki Anitával, Katona Krisztával, Csoszó Gabriellával, Teszáry Judithtal, vagy Takács Gáborral, sőt folytathatnám, még ki mindenkivel, de önkényesen Horváth Katát választottam. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Milyen színházi élményeid, előképeid vannak? Kérdezem ezt úgy, hogy a Színikritikusok díjára Különdíj kategóriában jelölt Sajátszínház Projekt elsősorban nem művészeti vállalás, te pedig nem színházcsináló vagy, hanem kutató, aki jó régóta dolgozik együtt színháziakkal.

Horváth Kata: Nagyon fontos szerintem, hogy igenis művészeti vállalásról és színházcsinálásról is szó van a Sajátszínház esetében. Bár való igaz, hogy esetünkben a színházcsinálás nem annyira cél, mint inkább eszköz. Ennek megfelelően inkább a színháznak azon irányzatai felé tájékozódunk, amelyek konkrét és akut társadalmi kérdések megjelenítésén dolgoznak, kísérleteznek ezek hiteles formáival, és ennek érdekében akár civil embereket is bevonnak a színházi munka valamely fázisába. Most úgy látom, hogy ezek szükségszerűen transzdiszciplináris vállalkozások, amelyekben (leegyszerűsítve a folyamatot) kutatók, érintettek, segítő szakemberek és művészek együtt megpróbálják szisztematikusan megérteni a társadalmilag legkiszolgáltatottabb csoportok tagjainak tapasztalatait, majd közösen artikulálni ezeket a nyilvánosság számára. E kooperációból olyan produktumok születhetnek, amelyek hitelesek az érintettek perspektívájából, érvényes társadalmi tudást hoznak létre és egyben művészeti értékük is van. Illetve – és hát ez lenne itt a lényeg – változást generálnak, különféle léptékben és különböző színtereken. Nem csak a cigánytelepen, illetve a faluban, ahol készülnek, hanem reményeink szerint akár a színházi mezőben is.

Horváth Kata

Horváth Kata

Abban egyébként teljesen igazad van, hogy Magyarországon valóban nem a színházi szakma felől indulnak ezek a kezdeményezések. Én sem efelől a szakma felől jövök. A magyar színházi munkákat elsődlegesen fogyasztóként ismerem. Nyilván sokféle nézői tapasztalatom van, de van egy olyan naiv alapélményem a színházról, hogy érzékeny és rendkívül tehetséges embereknek van valamilyen fontos mondanivalójuk a világról, én pedig nézőként ennek szerencsére tanúja lehetek. A mai eszemmel furcsa, de éppen ezt szerettem sokáig a színházban, hogy szuperbiztonságos, hogy ülök a sötétben és úgy kapok valamit, hogy közben semmit sem kell adnom.

R: Miből jött mégis, hogy a színházzal dolgozzál?

HK: Azt hiszem, három meghatározó élmény és az ezeket követő tájékozódás volt az, ami társadalomkutatóként a színházcsinálás felé mozdított. Rögtön az első, hogy antropológusként együtt élve roma családokkal sok rendkívül kiélezett helyzettel találkoztam, ahol nagyon sok múlott a bennük helytálló emberek hiteles szerepalakításain. Szerettem volna, ha ezeket a valóságos drámai helyzeteket többen is látják és átélik, ha a benne szereplő drámai hősöket megismerik. Sok kísérletet tettem, hogy leírjam ezeket a hétköznapi drámákat. Létezik egy performatív antropológia nevű terület a mi szakmánkban, ami egy elég kidolgozott nyelvet kínál ehhez. De két dolog nagyon zavart: egyrészt, hogy legfeljebb egy szűk tudományos szakmai nyilvánossághoz jutnak el ezek a tanulmányok, de ami még sokkal bosszantóbb, hogy a tanulmányok szereplői nemhogy nem szólnak hozzá, de még elolvasni se igen tudják az általam leírtakat. Így utólag beazaonosítva, a színház hiánya volt az első élményem: a frusztráció, hogy én láttam, én ismerem ezeket a drámákat, amik színpad és nyilvánosság nélkül maradnak.

A második, hogy (leginkább egy véletlen folytán) kezdő kutatóként a Káva Kulturális Műhelyben kezdtem dolgozni. Itt egyrészt találkoztam a színháznak egy addig számomra teljesen ismeretlen formájával: a részvételi színházzal, illetve annak különböző változataival. Másrészt a Kávában ki kellett találni, hogy mi is lehet a kutatás értelmes szerepe, feladata egy drámapedagógiai/színházi nevelési folyamatban. Ez elindított egy tájékozódást a művészetalapú-, részvételi- és akciókutatások irányába. Magyarországon ezek nem tartoznak a kutatási mainstreamhez, de azért léteznek. Ráadásul a Kávában inkább a kísérleti programokban vettem részt, amelyekben gyakran marginalizált csoportok tagjaival dolgozott a társulat. Például a drámapedagógia módszereit alkalmazva a Dráma Dromban roma fiatalokkal, vagy a közösségi színház lehetőségeit keresve, a Krétakörrel közös, borsodi Új Néző programban. Vagyis én kutatóként léptem be és voltam jelen eredetileg a színházban.

A harmadik fontos epizód a Moreno-féle „színházzal”, a pszichodrámával és különösen a szociodrámával való találkozás volt. Ez annyival vitt közelebb a színházcsináláshoz, hogy ebben a módszerben képződve átéltem és megértettem, hogy egy csoport hogyan teremti meg a maga hiteles színházát a saját témáiból, a saját viszonyaiból, a saját feszültségeiből és fantáziáiból. A szociodráma egy fantasztikus módszer, ezt a Sajátszínházban a roma nőkkel folytatott munka szintén bizonyította, nagyon szeretném, hogy itthon elterjedtebb legyen.

R: Ebből a történetből, amit itt elmondasz, a Sajátszínház Éljen soká Regina! című előadása nagyjából egyenesen levezethető. Hiszen a Reginában – ahogy említed is – egy szociodrámás folyamaton alapul a színházi munka, és az előadásban roma nők viszik színre élettörténetük meghatározó epizódjait. De a Sajátszínházban bőven dolgoztok másféle részvételi művészeti módszerekkel is: fotóhanggal, digitális történetmeséléssel, a részvételi képzőművészet és a részvételi film pedagógiáival, fórumszínházzal. Illetve feltűnik egy közös tematika vagy inkább irányelv, amit több helyen „intézménykritikai fókusznak” neveztek. Ez hogyan kapcsolódik az eddig elmondottakhoz és egyáltalán a színházhoz?

Jelenet az Éljen soká Regina! című előadásból.

Jelenet az Éljen soká Regina! című előadásból.

HK: A Sajátszínházat Oblath Marcival kezdeményeztük, akivel a magánéletben egy pár vagyunk, és mindketten társadalomkutatók. 2010-ben a Káva és a Krétakör Akadályverseny, illetve Új Néző programjaiban dolgoztunk először együtt. Ezek kapcsán fogalmazódott meg, hogy érdekes lenne olyan színház létrehozása, ami pontosan körülhatárolható és aktuális társadalmi problémából indul ki, az e problémákban leginkább érintettek perspektíváját és tapasztalatait tükrözi, sőt ők maguk, az érintettek, játszanak benne. Az első ilyen kísérlet a Hiányzó padtárs volt. Ez az iskolai szelekciós mechanizmusok és szegregáció témájával foglalkozott. Benne a rendszer kárvallottjai, roma fiatalok, maguk mutatták be kudarcos iskolai karriertörténeteiteket a nyertes oldal képviselőinek, elit középiskolák tanulóinak. A jónevű iskolák dísztermeiben tartott részvételi színházi előadás azt kérdezte az ott tanuló diákoktól, hogy „Vajon nektek miért nincsenek roma osztálytársaitok?” A Hiányzó padtárs szerintem jó példa arra, hogy mit értünk ezen az intézménykritikai megközelítésen. Egy olyan politikai színházat, amelyben a kiélezett személyes élethelyzetek, illetve élettörténeti események a szisztéma működésének drámai csomópontjai. A Sajátszínházban ez úgy jelenik meg, hogy a cigány anyák az intézmények apatikus, diszkriminatív működésével szemben gyermekeikért folytatott hétköznapi küzdelmeivel szembesülünk, illetve egy aprófalu fiataljainak azon aktivitásával, hogy a hiány mindennapos tapasztalataiból kiindulva, kitalálják településük és ott saját maguk jövőjét. Ez utóbbi baranyai munkában egyébként nem csak színházi előadás, hanem közösen visszanézhető filmek is készültek. És itt válaszolnék a kérdés másik részére, ami a különböző részvételi művészeti, művészetpedagógiai és művészetterápiás módszerek alkalmazására vonatkozik a Sajátszínházban. Korábban mondtam, hogy a színház a mi tevékenységünkben nem cél, hanem eszköz. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy minden terepen a színházi forma a legmegfelelőbb eszköz a közös gondolkodáshoz. De még ha színházi előadást készítünk is végül, a hozzá vezető folyamatban mindig különböző művészet-alapú módszereket kombinálunk, attól függően, hogy melyek segítik leginkább a bekapcsolódó embereket a témáik beazonosításában, feldolgozásában, artikulálásában.

R: Fontosnak gondolom, hogy kidolgoztátok azt a nyelvet is, amellyel e művészeti beavatkozások folyamatát leírjátok. Tehát nem csak az előadás nyilvános, hanem gyakorlatilag a munka egész folyamata nyomon követhető.

HK: Igen, és bár ez nagy erőfeszítést követel, nagyon fontosnak tartom. Egyébként nem csak szakmai vagy módszertani hozadéka miatt, hanem mert ezzel felelősséget is vállalunk az általunk életre hívott folyamatokért.

Szerző: Proics Lilla


„Roma hősök” címmel nemzetközi Roma Storytelling Fesztivált szervez a Független Színház Magyarország július 27-28-án a Stúdió K Színházban. A különleges kulturális rendezvény célja, hogy négy európai kortárs színházi szerző monodrámáinak bemutatásával hívja fel a figyelmet a roma dráma értékeire, továbbá a roma nők és közösségek helyzetére, példamutató egyéni sorsokat, hősies életutakat állítva a figyelem középpontjába.

A budapesti nemzetközi roma színházi találkozó fókusza a személyes történetmesélés. A kétnapos fesztivál programjában szereplő négy monodráma ma is élő roma női hősökről szól, akik képesek voltak változásokat elindítani saját, illetve közösségük életében. Mind a négy színdarab erőteljes emberi történeteket, társadalmi kérdéseket tárgyal, mindezt a storytelling személyes, olykor szívbe markoló, máskor humoros eszközeivel.

A négy színdarab közül hármat maguk a szerzők adnak elő magyar és angol nyelvű feliratozás, illetve szinkrontolmácsolás segítségével: Alina Serban (Románia) − Felelősségem tudatában kijelentem; Mihaela Dragan (Románia) – a (n)ő beszél; Dijana Pavlovic (Olaszország) − Beszélj, életem. A negyedik monodráma, a brit Richard O’Neill A legnehezebb szó című műve magyarországi ősbemutatójára pedig Balogh Rodrigó rendezésében, Dömök Edina előadásában kerül sor.

„Bár az európai roma színház több mint 130 éves múltra tekint vissza, és ma is számos országban dolgoznak professzionális roma színházi alkotók, mégis alig ismerjük őket” – mondja Balogh Rodrigó, a fesztivált szervező Független Színház Magyarország művészeti vezetője. „Épp ezért rendezvényünkkel szeretnénk megmutatni: a cigány kultúra nem csupán zenéből, táncból és képzőművészetből áll, hanem jelentős színházi értékekkel is rendelkezik. Ennek megismerése a roma közösségek tagjai és a színházi szakma képviselői számára egyaránt fontos inspirációt jelenthet.”

Alina Serban Felelősségem tudatában kijelentem című darabjából megtudhatjuk, hogyan jutott el a szerző egy bukaresti romatelepről a Londoni Királyi Színiakadémiára. Mihaela Dragan (a n)ő beszél című előadásából a mai Romániában élő cigány nők életéről, kihívásairól kaphatunk képet. Dijana Pavlovic Beszélj, életem című műve a svájci jenis kisebbséghez tartozó írónő, Mariella Mehr történetét és egy XX. századi svájci népirtási kísérlet részleteit tárja a nézők elé. A brit Richard O’Neill A legnehezebb szó című darabja pedig a skót vándorcigány („traveller”) népcsoporthoz tartozó asszonynak, Jess Smith-nek a skót miniszterelnökkel szembeni személyes küzdelméről szól, amelyet a travellerek emberi jogainak elismertetéséért folytatott.

A monodrámákból a szerzők és magyar oktatási szakértők részvételével a fesztivált követően oktatási módszertani anyag is készül. Ennek célja, hogy a fiatalokkal megismertesse a roma drámák és drámai hősök értékeit, továbbá segítse őket abban, hogy a saját környezetükben élő hősöket művészeti eszközökkel be tudják mutatni. Az oktatási módszertant 2017 őszén magyarországi – főként roma – diákok részvételével fogják a gyakorlatba átültetni, majd a következő években Európa számos országában is eljuttatják a fiatalokhoz.

Credit: Magyar Színházi Portál


This is the title of the first international Roma Storytelling Festival organized by Independent Theater Hungary on 27-28 July 2017 in Studio K Theater (1092 Budapest, Ráday u. 32.). By presenting the monodramas of four contemporary European playwrights, the special cultural event aims to shed light on the values of Roma theatre, draw attention to the situation of Roma communities, especially of Roma women, and to put exemplary life courses, role models and heroes in the spotlight.

The international festival of Roma theatre in Budapest focuses on personal stories. The programme of the two-day-long festival include four monodramas, all presenting real life Roma heroines who were able to initiate changes in their own life or in their community. The four plays deal with powerful personal stories and social issues in the once harrowing, other time humorous form of storytelling.

Three out of the four plays will be performed by the authors themselves, with Hungarian and English surtitles or interpreting.

  • Alina Serban (Romania) - ‘I Declare at My Own Risk’;
  • Mihaela Dragan (Romania) - ‘Del Duma’;
  • Dijana Pavlovic (Italy) - ‘Speak, My Life’.
  • The performance of the fourth monodrama, ‘Hardest Word’ by the British Richard O’Neill, will be the Hungarian premier of the play, directed by Rodrigó Balogh and performed by Edina Dömök.

“Although the European Roma Theatre has more than 130-year-long tradition and there are active and professional Roma theatre artists in several countries, Roma theatre is hardly known” - claims Rodrigó Balogh, artistic director of the Festival organizer Independent Theatre Hungary. “That’s why we’d like to show that Gypsy culture is not limited to dance, music and visual arts; there is outstanding value in the field of theatre as well. Getting to know these values may serve as inspiration for Roma communities and theatre professionals as well.”

  • From the play I Declare at My Own Risk by Alina Serban, we learn about how the playwright got to the Royal Academy of Dramatic Arts in London, starting from a Roma settlement in Bucharest.
  • Del Duma by Mihaela Dragan tells about the life of Gypsy women in Romania and the difficulties they have to face.
  • In Speak, My Life by Dijana Pavlovic unfolds the life story of Mariella Mehr, the Swiss Jenish writer, and the attempted genocide of Jenish people in Switzerland in 20th century.
  • Hardest Word, the play by the British author, Richard R. O’Neill (left), presents how Jess Smith, the Scottish traveller woman, confronts the first minister of Scotland and fights for the recognition of Traveller people’s human rights.

After the festival, the authors with the help of Hungarian education experts will develop an educational methodology based on the monodramas, addressing university students. The aim of the educational material is to show valuable Roma plays and Roma heroes to Hungarian and foreign youngsters; moreover, to help the students to present their own heroes in a creative way. In autumn 2017, the educational methodology is planned to be taken to - mostly Roma - students in Hungary, and in the following years, to access youngsters in further European countries.

Main supporter: Badur Foundation

Source: Independent Theatre


Simonyi Center

Our Hungarian partner, Let’s Help Each Other Association received valuable support from the Simonyi Business and Economic Development Center at the University of Pécs to detail their business plan of the Workwear Factory. Within the programme, the students created a video that tells the story of the local women who are now ready and ambitious to open their own sewing factory.


Egy bátonyterenyei testvérpár hamarosan ösztöndíjat is kap attól a tehetséggondozó alapítványtól, amelynek tanárai harmadik éve tartanak játékos „gondolkodásfejlesztő” foglalkozásokat a környékbeli iskolásoknak. Most az internetet is bevezettetik Szani és Robi otthonába, hogy a srácok többet gyakorolhassanak, és majd bejussanak egy jobb gimnáziumba, ahol nem kerülnek hátrányba roma származásuk miatt.

Hatvan méter. Ennyi választja el az ötödikes Szani és a hatodikos Robi bátonyterenyei otthonát az egyik ottani internetszolgáltató hálózatától. A Zagyva-parti házsoron, ahol édesanyjukkal és nagyszüleikkel élnek, nem sok házban van net. Nem csoda, hogy a kis távolság ellenére nehéz elintézni a szolgáltatónál: vezesse be a kábelt a srácok otthonába, hogy hetente többször tudjanak Skype-on matekozni és magyarozni. Bár a két fiú már azzal is jókora előnyben van a hasonló sorsú kortársaikhoz képest, hogy péntek délutánonként átjárhatnak a helyi tanodába lényegében ingyenes különórára. Három éve már, hogy A Gondolkodás Öröme Alapítvány Gondola-programja minden félévben felkér két fiatalt, akik péntekenként a hátrányos helyzetű iskolásokkal foglalkoznak Bátonyterenyén.


„Egyszer adományt vittünk a városba, és az volt az érzésem, ezzel semmit sem segítünk” – mesél a kezdetekről Janzer Frigyes, a Gondolának elnevezett program ötletgazdája és fő támogatója, aki „civilben” egy könyves cég, a Prospero Könyvei Kft. vezetője. Megkereste Pósa Lajos matematikus-tehetségvadász A Gondolkodás Öröme Alapítványát, másrészt az Elekes G. Sándor-féle nyári logikatáborok szervezőit, akik év közben is régóta tartanak tanfolyamokat a tehetséges gyerekeknek. Az itt alkalmazott tehetséggondozó módszert Elekes 1997-ben dolgozta ki a Fővárosi Pedagógiai Intézet felkérésére, és 2010-ben, halála előtt Mózes Krisztiánnak, a Mensa HungarIQa tehetséggondozási ügyvivőjének adta át a táborok és a tanfolyamok vezetését.

Bátonyterenyén inkább az ő módszerük jött be. Pósa Lajosék főleg a matematikára mennek rá, és a kiemelkedő képességűeket keresik ugyanis. „Nálunk viszont sokféle feladatot kapnak a gyerekek, hogy ki tudják bontakoztatni a tehetségüket, így vannak vizuális, nyelvi és matematikai példák, de gyakran előkerülnek ördöglakatok is. Ezeket a feladatokat heterogén közösségben is fel lehet adni” – avat be a kulisszatitkokba Mózes Krisztián. Ő az egyik tanár, aki ebben a félévben Bátonyterenyére utazik péntekenként, a másik Hetei Balázs, alias Peták tanár úr, egy fiatal matematikus – aki szintén részt vesz a tehetséggondozó logikatáborokban is. A Gondola program szervezetileg Pósáék alapítványába tagozódott be, s az erre a célra beérkező támogatásokat elkülönítve kezelik.

Jönnek a jagallók!

Debóra, Kiara, Lolita, Rebeka és Dzsennifer Mátraverebélyen várják a „gondolások” pénteken három óra előtt érkező autóját, amely átviszi őket a bátonyterenyei tanodába. „Ma már nem volt farsang, és elengedtek bennünket három óra előtt!” – csacsognak a negyedikes kislányok, amikor beülnek a kocsiba. Az előző péntekeken nem jöttek, mert több hétig ünnepelték a farsangot, aztán pedig kiderült: három előtt nem engedik ki őket az iskolából.

„Minden héten felbukkan néhány új gyerek, aztán meg elmaradoznak, pedig az lenne a jó, ha rendszeresen járnának, és tudnánk haladni” – mondja Hetei Balázs. Két csoportban folyik a tanítás, az átlagos létszám hét fő, de volt olyan félév, hogy összesen több mint negyvenen fordultak meg az órákon.

A mostani tanév döcögve indult, miután a régi tanoda bérleti szerződését felmondta a bátonyterenyei önkormányzat. Jó néhány hét szünet után a város másik végében nyitották újra a tanodát, külföldi magánadományból. Viszonylag jól alakult a helyzet, mert a mostani épület jobb lett, több a terem, a foglalkozás és a gyerek is. Az viszont szomorú, hogy amíg a régi tanoda Bátonyterenye nagybátonyi részén volt, akkor többen jártak oda a városnak abból a feléből. Most azonban, hogy a város túlsó végére költöztek, a távolabbi városrészekben lakó gyerekek elmaradoztak. „Jó, hogy jönnek új diákok, de még jobb lenne, ha megmaradnának a régiek is” – jegyzi meg Mózes Krisztián. A Zagyva-parton lakó Szanit és Robit is a szervezők szedik össze minden pénteken.

„Vigyázzatok, mert lehet, hogy jönnek a jagallók!” – vihognak a mátraverebélyi kislányok a szervezők autójában a tanodából hazafelé vezető úton – a rendőrökre gondolva. Jól érzik magukat, minden érdekli őket, de az órán is pont ilyen aktívak voltak. Azt mondják, a logisztorikat meg a gyufaszálas példákat szeretik a legjobban, amikor az a feladat, hogy át kell helyezni egy gyufaszálat a számok között, úgy, hogy a felírt művelet igaz legyen. Azon a feladaton viszont nagyon sokat gondolkodtak Peták tanár úr harmadikosai-negyedikesei, amely így szólt: „egy repülő egy óra 20 perc alatt teszi meg az utat Budapestről Bécsbe, visszafelé viszont 80 perc alatt. Hogyan lehet ez?”

Ahol születni kell a túloldalra

Bátonyterenyétől néhány kilométerre fekszik a részben gettósodott Mátraverebély, ahol egyébként az Oscar-díjas Angol beteg Almásy grófjának családi sírboltja is található. Erről a helyről valóban elmondható: a túloldalra születni kell. A települést átszeli ugyanis a 21-es főút, melyen kilométereken át egyetlen gyalogátkelőhely sincsen. Az út egyik oldalán van a „jó oldal”, azaz a falu fejlettebb része, míg a „rossz oldalon” javarészt romák laknak. A tanfolyam vége után már ide kell hazahozni a lányokat. Az utcában méretes, nem túl barátságos kutyák járkálnak teljesen szabadon, s amikor megáll az autó, a környékbeliek közül sokan odaszaladnak kérdezősködni, nézelődni. „Volt olyan eset, hogy egyedül jöttem pénteken, és amikor megálltam, hogy felvegyem a gyerekeket, bekopogott az ablakon egy felnőtt férfi. Azt kérdezte: „ki maga?” Miután bemutatkoztam, hogy tanító vagyok, azt mondta: „akkor jó” – meséli Mózes Krisztián. Mint meséli, a menekültkérdés is beindította a helyiek fantáziáját. Egyszer azzal szólították meg: „Budapestről jön? Ott háború van?”

„Bele kell mászni a családok életébe”

Akik rendszeresen járnak a pénteki foglalkozásokra, azokat Janzer Frigyesék időnként budapesti hétvégi táborokba viszik, ahol a tanulás mellett jut idő némi városnézésre vagy vidám programokra is. „Hamar rájöttünk, hogy heti egy alkalommal nem jutunk nagy eredményekre, ezért találtuk ki az intenzív hétvégi táborokat is. Néhány tehetségesebb gyerek életébe pedig igenis mélyebben bele kell másznunk” – mondja a főszervező. Ez azt jelenti, hogy a szülőkkel is felveszik a kapcsolatot, és amellett, hogy például tűzifával vagy gyógyszerrel támogatják őket, megpróbálják velük megértetni a program jelentőségét. Szani és Robi esetében ez nagyjából sikerült is, s a testvérpárnak ma már hetente egyszer skype-os foglalkozást is tart egy tizenegyedikes fazekasos gimnazista. De az hosszú távon nem tartható, hogy a srácok a nagypapával fellógnak a vonatra – csak így tudnak ugyanis eljutni a tanodába, ahol internetkapcsolat van. Az a cél, hogy minden nap legalább két órát tanuljanak. Ehhez kell egy számítógép és internet – most ezek előteremtésén dolgoznak a támogatók. „Kapnak majd leckét, de a sulis házi feladatokat is tökéletesen meg kell csinálniuk. Szeretnénk, ha a mostani hármas-négyes bizonyítvány majdnem színötösre javulna” – magyarázza Janzer Frigyes. Azért az is felmerült, hogy egy távoli routerrel korlátozzák majd a napi hozzáférést, nehogy a netezés kontraproduktív legyen.


- Hány testvéred van?

- Egy bátyám.

- Ő is iskolás még?

- Nem, ő már otthon van.

Ez a beszélgetés az egyik budapesti tábor során zajlott a hatodikos mátraverebélyi kislány és az őt vendégül látó család tagjai közt. (Az intenzív hétvégéken mindig a tehetséggondozó táborozók családjai szállásolják el a gyerekeket.) A nógrádi hátrányos helyzetű iskolások körében ugyanis lényegében felnőttkorukra az egyetlen kilátás a közmunka, az szinte fel sem merül, hogy elhelyezkedjenek. Vagyis ha valaki végzett az általánossal, az „otthon van”. A „gondolások” tapasztalatai szerint minél kisebb korban bekapcsolódnak a gyerekek a plusztanulásba, annál nagyobb az esély, hogy egy picit jobb sorsuk lesz és nem kallódnak el.

A hetedikesek-nyolcadikosok körében már ritka, hogy néhány alkalomnál többször eljöjjenek a foglalkozásokra, főleg a lányoknál. Volt olyan eset, amikor a lány azért nem jött, mert az édesanyja inkább otthon tartotta, hogy segédkezzen a ház körüli teendőkben. „Sokszor semmi önbizalmuk nincs, megszokták, hogy azt mondják nekik: á, neked ez úgysem fog menni! – mondják a szervezők. Tisztában vannak vele, hogy nem itt fogják megmenteni a világot, de úgy gondolják: ha a több tucat gyerek közül csak néhányat eljuttatnak egy gyöngyösi vagy egy salgótarjáni, netán egy jó budapesti gimnáziumba, ahol nem diszkriminálják őket roma származásuk miatt, sőt onnan talán főiskolára-egyetemre is jelentkezhetnek, akkor már megérte.

Credit: Ilda G. Tóth, HVG


Badur Foundation

Badur Foundation in cooperation with Katalizátor Network, Social Enterprise UK and Think for the Future organised a Social Enterprise Workshop and Roundtable in Budapest, Hungary to enable the exchange of experiences between Hungarian and British practitioners.

Are you interested in the comparison of the UK and Hungarian social enterprise ecosystem? Would you like to get to know how to build a sustainable business model? Do you wish to learn what the main challenges are that social entrepreneurs face on a daily basis? If so, watch the video documentation of the roundtable available in Hungarian or in English.


A student-run social enterprise which upcycles old furniture has saved the taxpayer thousands of pounds in its first year…

The Re-covered scheme sees furniture which would have been destined for landfill collected, repaired, revamped and then sold on at a discount rate to people in need through 14 partner organisations as well as direct to the public.

Around 800 pieces of furniture are thrown away in Nottingham each week, and according to Nottingham Enactus, the student society made up of more than 160 city students which set up the scheme, around half of this could be saved.

The Re-covered scheme has saved the taxpayer an estimated £50,000 with its work – as well as supplying furniture to people in need including former homeless residents and refugees who have come to the city.

David Chorlton, the head of marketing, said: “Re-covered is a not-for-profit that collects people’s furniture for free, before repairing it where necessary and selling it on to the general public.

“However, we offer a 50 percent discount to those coming to us through one of our fourteen partner organisations, allowing us to help people in housing associations, those who were homeless and refugees among others.

“This makes use of the sustainable waste that would otherwise have been sent to landfill.

“Not only that, but re-covered has provided employment and volunteering opportunities, improving the lives of local people.”

Current partners of Re-covered, which operates out of a warehouse in Triumph Road, include homelessness organisations The Friary and Framework, Nottinghamshire YMCA, Nottinghamshire Community Housing Association, the National Probation Service and Nottingham City Homes.

As part of their work, in September Re-covered formed half of the Nottingham branch’s entry into the Enactus World Cup – an contest to recognise the volunteering and social enterprises set up by the organisation’s 70,000-odd members worldwide. They were joined by Nottingham’s Acquor, which works to provide clean water to people living in Cameroon.

The city’s students were chosen to represent the UK and travelled to Toronto for the World Cup finals where they took to the stage to talk about Re-covered and Acquor’s work as well as pick up a trophy for their efforts.

Andrew Bacon, CEO of Enactus UK, said the city students were worthy winners: “Congratulations to Nottingham and all of our 56 teams who delivered so much more through their projects this year.

“Every stage of the competition was more competitive and that is down to the hard work of all involved in the programme be they the team members, their business advisers and the support from their universities.”

After a successful first year, Re-covered is now shut for the Christmas period, with plans to reopen on January 24 with an expanded service.

Credit: ​Nottingham Post


A team of students from The University of Nottingham have won a national competition aimed at improving the world through entrepreneurial action…

The Enactus Nottingham team used two projects, Aquor and Recovered, to show how they are using sustainable businesses to make a difference to people’s lives both home and abroad. The projects impressed judges at the Enactus UK National competition, held in London, and won them a place in the World Cup, held in Toronto, Canada, in September.

Aquor is a project using filtration technology to bring clean, safe, water to more than 5,500 people in Cameroon while Nottingham-based Recovered is an initiative to upcycle waste into affordable furniture for people in social housing. The projects are two of 19 that Enactus Nottingham, based in Triumph Road, has set up and are run by teams of 16 students from all disciplines.

Enactus Nottingham President Andy Stride is a third-year Management student who has been involved with the society since he started at the University.

He said: “I am thrilled to be taking a team out to Toronto and will have the chance to show what we’ve achieved to a global audience. Presenting to 1,500 people, 50 of which are business CEOs and directors can be pretty daunting. It’s like going into a boardroom crossed with Dragon’s Den but the team did a fantastic job. All the projects we run in Enactus have to be sustainable and have an impact on the community. For the presentation we tried to choose issues that were relatable – people can understand what it is not to have clean water and projects like Recovered show that people do need help here in Nottingham too. I think that’s what the judges liked.”

Enactus is a not-for-profit global organisation that encourages university students to make a difference within their communities, while developing their skills to become socially responsible business leaders. Guided by university and business advisers, students run real-life projects that create economic opportunity for others. An annual series of regional and national competitions provides a platform for teams to present the results of their projects for judging.

The Nottingham team who also run the U-Cycle (bike rental) scheme within the University, also hosted a Business in the Community event last month with Wilko and Capital One in a bid to encourage further grass roots entrepreneurship.

Andy added: “It’s a really exciting time for us and it’s great that local businesses want to hear more about what we do. We’d also like to thank the University – particularly Andy Nolan, Director for Sustainability, and Jackie Andrews, Skills and Development Manager for their support during the last year.”

Credit: University of Nottingham Student Campus News


The top 35 Enactus teams from across the UK competed in the Enactus UK 2016 National Competition, at the Novotel, Hammersmith, London. The dynamic, energy filled event brought together 800 university students, 60 academics, and over 400 senior business leaders. The Enactus teams competed for the title of Enactus UK National Champion through showcasing their community outreach projects to business executives serving as judges…

The students were evaluated by how successfully they applied business concepts and an entrepreneurial approach to improve the quality of life of those in need. Karen Bill, Chair of Enterprise Educators UK joined the final round judging panel that comprised 70 senior business leaders from blue chip companies including Lord Michael Hastings CBE, Global Head of Corporate Citizenship, KPMG International and Stuart Mitchell, Group Chief Executive SIG plc.

Enactus Nottingham won the competition after showcasing two of their inspirational social enterprises. The first, Re-­‐covered, employs people in need to refurbish unwanted furniture which is then sold on to residents in housing associations. The second, Aquor, uses their own water filter design to provide clean water to thousands in Cameroon. Enactus Nottingham will go on to represent Enactus UK in the Enactus World Cup 2016 and will compete against 35 other countries in Toronto, Canada in September. Last year’s UK champion, from the University of Southampton is the reigning World Champion after their barnstorming success in Johannesburg, so the UK are hoping for success again this year.

EnactusEEUKPhoto1University Advisers play a vital role in supporting their teams and EEUK was pleased to sponsor the University Adviser award once again. There was a joint win for Marc Lintern, Director of Careers Service and Vicky Mountford, Entrepreneurial Development Officer at Newcastle University (pictured left with Dr Richard Beresford). Their team nominated them saying “The development and progression of Enactus Newcastle would not have been possible without the continual support of Victoria Mountford and Marc Lintern, guiding and encouraging our team to push forward our team’s vision.” The second award went to Roma Bhowmick, Strategy Coach & Doctoral Researcher(Strategy Group) at the University of Hertfordshire (pictured below) whose team said “We could not have achieved so much progress, our Dean’s Award, preparing and competing at competitions as well as where we are today, if not for Roma’s unwavering support for our team.”EnactusEEUKPhoto2

This year’s event included a University Adviser summit where there was a discussion, chaired by Lord Michael Hastings CBE, to explore how Enactus UK and its university partners might benefit from a closer relationship in developing social entrepreneurs and social business innovation.

Andrew Bacon, CEO Enactus UK was delighted with the success of the event -­‐ “Congratulations to Nottingham and all of our 56 teams who delivered so much more through their projects this year. It was very pleasing to see the growth in numbers and diversity of students participating in the programme this year. Every stage of the competition was more competitive this year and that is down to the hard work of all involved in the programme be they the team members, their business advisers and the support from their universities. We look forward to the World Cup in Toronto in September and to a stronger and bigger programme in 2017.”

Credit: Enterprise Educators


Did you know Nottingham is the only Council to offer a free, weekly, by appointment collection of bulky household waste items?

(Excerpt, for full news item click above)

Alternative Options

  • Please consider these alternatives to give unwanted items a new home as there are a number of charities and organisations that may be interested in second hand furniture and appliances if they are in good condition:
  • British Heart Foundation can collect furniture and electrical items by filling in a web form on their website (look for “Book a free Collection”)
  • Freecycle is an online swap shop! Give your old furniture a second lease of life, as well as finding that item you have been looking everywhere for, for free!
  • Recovered is a new furniture social enterprise supporting the local community that welcomes donations of furniture in a repairable or reusable condition arrange a free collection using their online form
  • Remar UK is a Nottingham based charity shop, Tel: 0115 924 4274
  • Haven Housing Trust is a local charity providing supported accommodation for older homeless people in Nottingham, they also accept donations of good, clean furniture and household goods and arrange a free collection, Tel: 0115 985 6546
  • Redfield Road Household Waste and Recycling Centre is a special facility in Nottingham where you can take your separated recycling, garden waste and household wast

Credit: Nottingham City Council


Ford has partnered with the charity Enactus UK to launch the Ford College Community Challenge (Ford C3) to encourage students to address some of the most challenging issues faced by society…

A total of £15,000 of grant funding is available from the Ford Fund for student projects which focus on building sustainable communities, with teams needing to demonstrate innovative thinking and an entrepreneurial approach to improving lives.

Three winning teams will be presented with a grant of £5,000 each in April 2017 at the Enactus UK National Expo in London.

2016 was the inaugural year for Ford College Community Challenge in the UK. The University of Nottingham, University of Kent and Nottingham Trent University were the overall winners with projects that focused on empowering the elderly, recycling, waste prevention and vertical farming.

One of last year’s winning projects was “Re-covered’ a furniture social enterprise that aims to provide affordable refurbished furniture to those in need whilst creating employment and preventing furniture waste. Led by David Law, from Nottingham University, Re-covered has to date empowered 16 people through training and employment, improved the lives of over 180 families who have bought over 600 pieces of furniture, saved local housing tenants over £50,000 and diverted over 800 tonnes of CO2 emissions.

Speaking on behalf of the team David said “It has been an amazing experience to design, implement and build the “Re-covered” enterprise. The positive reactions from the social housing tenants we have helped and our partners have been extremely fulfilling and we are set for future growth.”

The Ford College Community Challenge is one of the global education programs from Ford Fund, Ford Motor Company’s non-profit corporate foundation, dedicated to providing access to quality education, leveraging Ford’s expertise in smart mobility and automotive safety to help make people’s lives better, and inspiring innovators to build sustainable communities. Now in its ninth year, the program has provided over $2 million in grants to universities around the world.

In the UK, Ford Fund partners with Enactus UK to run Ford C3. Enactus UK, founded in 2001, operates in 56 universities with more than 3,000 active students. Internationally Enactus works with over 70,000 students across 36 countries.

For more information on the Ford UK College Community Challenge please see

Credit: Ford


Több, mint jótékonyság. Valaki megszabadul feleslegessé vált tárgyaitól, másvalaki olcsón megveheti azokat. Többeknek ez munkát jelent és a környezeti terhelés is csökken. Beszélgetés a magyar adományboltok atyjával. Kiderül az is, mi az a cseritibox…

Angliában aligha találni olyan települést, ahol ne lennének adományboltok, angolul, charity shopok. Van, ahol több a használt ruha és régiség bolt, mint a hagyományos üzlet. Vannak, ahol mindenféle apró kacatot lehet venni fillérekért, máshol bútorokat, háztartási eszközöket éppen csak megtisztítva olcsón, vagy teljesen felújítva nagyon drágán. Alapítványok és magánvállalkozók tulajdonában is vannak ilyen boltok. A használt ruha üzlet Magyarországon is elterjedt, de azok többségébe külföldről érkezik az áru és nem adományként, hanem felvásárolják a kereskedők.

Az adományboltok működésében is akadnak árnyalati különbségek, van, ahol minimális összeget fizetnek a feleslegessé vált tárgyakért, ruhákért, máshol ingyen veszik át azokat és a bevétel egy részét jótékony célra fordítják.

Angliában 10-ből 8-an már kapcsolatba léptek valamilyen szinten adománybolttal, itthon sokan még nem is hallottak ilyenről – mondja Sáhy Gábor, a Cseriti Szociális Szövetkezet vezetője.

Szerinte gyors változás várható: A magyar társadalom maximum 10 százaléka tud az adományboltokról. Öt éve még csak fél százalék tudott, úgyhogy ez egy nagyon nagy eredmény. Ráadásul óriási potenciál van benne, hisz 90 százalék még nem ismeri.

Gábor két barátjával 2011-ben csupán ki akarta próbálni, itthon működőképes-e, ami Angliában évtizedek óta sikeres. Féltek, hogyan reagálnak az emberek arra, hogy gyakorlatilag adománnyal kereskednek, de néhányukat kivéve, megértették, hogy az adománybolttal mindenki jól jár.

A rendszer lényege, hogy magánszemélyek felajánlják a már nem használt, de másoknak még értéket képviselő legkülönfélébb tárgyaikat, ruháikat és bútoraikat, amit aztán értékükhöz képest 30-80 százalékkal olcsóbban árusítunk. Vagyis vannak, akik úgy szabadulnak meg feleslegeiktől, hogy nem kell a kukába dobniuk, sőt, a nagyobb tárgyaknál a szállítás miatt sem kell, hogy fájjon a fejük, mert miénk a fuvar. A rászorulók meg könyöradomány elfogadása helyett vásárlási élményt szerezhetnek. Mindeközben munkahelyeket is teremtünk.

Három hónappal az első bolt nyitása után kiderült, hogy érdemes komolyabban foglalkozni ezzel a vállalkozással. Még négy barátjuk is beszállt, és ma már hét boltot működtetnek. Ezekben a hajcsattól a szekrénysorig minden kapható.

Gábor azt mondja, abszolút úttörők Magyarországon. Tudomásom szerint egy hasonló próbálkozás volt előttünk, de az az üzlet már bezárt. Bútorokkal is foglalkozó adománybolt és hálózat csak nekünk van. Más kell a szegénynek, más a kereskedőnek

Az elején azt hitték, hogy a gazdagok hozzák, a szegények viszik majd az árut. De nem így van. Mindkét réteg hoz és visz is.

Nem happolják el egymás elől a tárgyakat, mást keresnek a szociálisan hátrányos helyzetűek, mint a kincskeresők, kereskedők.

Az adományboltban természetesen nem vesznek át mindent, nem akarnak szemétlerakót üzemeltetni. Csak tiszta, ép, működő tárgyakat árusítanak.

Tőlünk semmi nem kerül kukába. Előbb-utóbb minden elmegy. Ha másként nem, polcakcióval, vagyis egy összegért, minden, ami egy polcon van. Emellett tudunk árut cserélgetni a boltjaink között. A nem értékesített ruhákat pedig újrahasznosításra adjuk el, heti két tonnát.

A közgazdász Gábor korábban nem volt különösebben környezettudatos, az ő szemléletét is átformálta az adománybolt.

Korábban úgy gondoltam, mit számít, ha én tudatosan odafigyelek a környezetemre, egy fecske nem csinál nyarat. Aztán hirtelen sok-sok fecskét láttam magam körül, és rájöttem, hogy olyan ez, mint nem elmenni szavazni, mondván, az én szavazatomon nem múlik semmi. Hát múlik!

Gábor és társai szeretnék a hétköznapi adományozás kultúráját megismertetni, népszerűsíteni és egyúttal tudatosságra, környezetvédelemre nevelni.

Az őskort is beleszámítva a 2,4 millió éves emberi jelenlétet 100-150 év alatt törölhetjük el a föld felszínéről, ha nem gondolkodunk felelősen. A Cseriti nem kívánja megállítani a fogyasztást, csak egy kis gyeplőt tartani. Arra hívjuk fel a figyelmet, hogy nem minden szemét, amire már nincs szükségünk. Vásároljunk tudatosabban, csak azt, amire valóban szükségünk van, és a lehető legkevesebb csomagolással. Használjuk újra tárgyainkat, gyűjtsünk szelektíven hulladékot!

Az adományozást igyekeznek a lehető legközelebb vinni az emberekhez. Úgynevezett cseriti boxokat tettek ki munkahelyeken. Ezekben elsősorban kisebb méretű tárgyakat, ruhákat gyűjtenek, de a dobozon olvasható az is, hogyan lehet nagyobb adományokat leadni.

Június óta 50-60 cégnél van kint összesen 90 doboz. Volt ahol már háromszor kellett üríteni.

Jókonykodj okosan!

Nem ingyenes, hanem intelligens lomtalanításról beszélünk. Mielőtt lead valaki valamit boltjainkban, gyűjtőpontjainkon, célszerű feltennie a kérdést, hogy más akarja-e majd azt. Törött holmi, hiányos puzzle vagy olyan könyv, amiből hiányzik egy fejezet, másnak sem kell.

Mondja ezt azért is, mert akadt már az adományok között guminő, protézis és koponya.

A Cseriti jelenleg 12 embernek ad munkát, elsősorban olyanoknak, akik régóta nem tudtak elhelyezkedni. A következő négy évben ez a szám többsörösére nőhet, mert – ha sikerül bevonni néhány társadalmi célok iránt elkötelezett befektetőt – 2020-ra négyszer ennyi Cseriti bolt lesz Budapesten.

Gábor azt mondja, nem célja, hogy milliárdos üzletet építsen. Annyit szeretne, hogy megélhetést, versenyképes fizetést biztosítson a vállalkozás minden egyes dolgozójának.

2013 óta időm 90%-át a Cseriti fejlesztésére áldozom. Korábban mindezt grátisz tettem, az utóbbi két évben azonban a hálózat képes volt kitermelni egy alapbért. Az egy tévhit, hogy a civil egy tarisznyás szegényember, aki nem kereshet jól. Itthon azt mondják, akkor elveszi a cél elől a pénzt. De ez nem így van. Nyugat-Európában a civil szektor felveszi a versenyt a versenyszektorral. A különbség annyi, hogy a civilek nem öncélú tevékenységet folytatnak.

A nonprofit szövetkezet is termelhet profitot, csak azt jótékony célra kell használnia. A Cseriti például támogatja a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó Age of Hope alapítványt.

Elégedett vagyok, mert a szakmámban maradva, közgazdasági ismereteimet felhasználva építek üzletet, de nem egy önző, bevételcentrikusat, hanem olyat, ami értéket képvisel. Nem rossz úgy tükörbe nézni reggel, hogy társadalmilag hasznos vagyok.

Credit: Belicza Bea,


A cigány fiatalokat érettségihez segítő buddhista Dr. Ámbédkar iskola szelepként működik egy szegregációt elősegítő és szegényeket szegényen tartó rendszerben. A borsodi kezdeményezésről szóló német-osztrák dokumentumfilmet, a Mérges Buddhát október 13-tól vetítik a mozikban. Az egyik szereplővel az új miskolci és a régebbi sajókazai iskolánál jártunk, a vezetőkkel beszéltünk…

Nem bírnám még egyszer végignézni, szétsírnám. (...) Ha én akkor rosszul döntök, hova jutottam volna, mi lett volna a sorsom…? Nagyon szerencsésnek érzem most magam.” Beri Amál a Mérges Buddha elején, tankötelezettségén nemrég túllépve hajthatatlannak tűnt. Nem akart iskolába menni.

Most 24 éves, végigjárta az Dr. Ámbédkart, Budapesten él. Minden nap hajnalban kel, dolgozik, egy alkalmi színházi társulat tagja és az érettségik egy részét már letette. Épp arra készül, hogy a többi vizsgája is sikerüljön. Szociális munka vagy szociálpedagógia szakokra szeretne tovább menni.

Leülhetek melléd?

Amált 17 éves korában hívta el egyik tanára egy roma és nem roma fiatalokat közösen képző táborba. „Mikor megérkeztünk, az volt bennem, hogy cigány vagyok, hozzám nem fog odajönni senki. Aztán érkezés után szegedi csajok kérdezték meg, hogy leülhetnek-e hozzám? Mondtam, hogy persze. Ez volt az életcsere számomra. Addig nem értettem, hogy egy nem cigány is lehet jóban cigánnyal.”

Amál később, a táboros élmények hatására döntött úgy, hogy tanulni fog. „Anyuék mondták, hogy menjek dolgozni, de akkor már sok küzdelem után más céljaim voltak. Az egyetem lett az első. Később a szüleim is elfogadták a dolgot.”

A Dr. Ámbédkar iskolát az ország egyik legszegényebb területén, Borsodban, a háromezer fős Sajókazán alapította Orsós János pedagógus. A tíz éve működő suli fenntartója a buddhista Dzsaj Bhím közösség. Az iskola a legszegényebb körülmények közül érkező fiatalokat igyekszik segítetni abban, hogy tovább tanulhassanak, túlláthassanak a falu határánál és elhiggyék, semmivel sem rosszabbak a nem cigány embereknél.

„Belső igény hajt minket. Minden kudarc ellenére ugyanakkora lendülettel megyünk előre” – mondta Orsós János, az iskola egyik vezetője. A szintén nehéz körülmények közül érkező tanár szerint hit nélkül nem is tudnák elvégezni a munkát.

A Dr. Ámbédkarba 16-23 éves fiatalok járnak. 2007 és 2015 között száznál többen végeztek különböző szinteken, most körülbelül 155 nappali, és 55 esti tagozatos tanulója van az iskolának. A Mérges Buddha négy szereplője közül egy jutott el végül a sikeres érettségikig és szerzett munkát.

„A film reális képet ad. Körülbelül a diákok negyede megy szépen a végéig” – válaszolt a szociológus-politikusból lett tanár, az iskolát igazgató Derdák Tibor, mikor az érettségizők arányáról kérdeztük.

A sajókazai polgármesterrel épp csöndes a viszony. Az elmúlt években a falubeliekkel is enyhültek az ellentétek. „Egyre többet hallani, hogy nem is olyan rossz ez az iskola. Lassan megyünk messzire” – tette hozzá Orsós. Az iskola infrastrukturális fejlődését a Soros Alapítvány, egy londoni és egy innsbrucki alapítvány támogatja.

Nincsen feltupírozva

A Mérges Buddha író-rendezője, Stefan Ludwig egy osztrák buddhista közösségen keresztül találta meg az iskolát. 2012 és 2015 között forgatott és Amál mellett még három fiatal – Feri, Móni és a nemrég elhunyt Andris – történetét követte végig. „Nem vagyok hivatásos segítő és aktivista sem. Nem gondolom magamról, hogy az elnyomottak szószólója lehetnék. Csak vendég vagyok, idegen, kívülálló. Figyelek és megpróbálok a sok különféle, egymásnak ellentmondó benyomásból leszűrni egy történetet” – írta korábban.

Orsós János eleinte nem örült a dokumentumfilmes megjelenésének. Nem voltak jó tapasztalatai. „Egyszer csak beállított Sajókazán, hogy ő filmes, és forgatni szeretne az iskoláról. Én meg mondtam, hogy ezt nem szeretném (nevet). Nem indultunk barátságosan, de később nagyon megkedveltem.”

Az időközben magyarul is megtanuló Ludwig folyamatosan utazott Sajókaza és Bécs között, általában heteket töltött a faluban a szereplők családjaival. „Velünk együtt élt. Minket folyamatosan kutatnak, de ilyet nem tapasztaltam korábban.” Orsós szerint Ludwig valójában látta a folyamatokat, a Mérges Buddha így tiszta képet ad. „Semmi nincs feltupírozva. Ténylegesen bemutatja a napi vívódásainkat és nehézségeiket.” Azokból pedig akad.

A Dr. Ámbédkar iskola korábban négy telephellyel működött, mostanra viszont több helyszínt is be kellett zárni. A sajókazai épületben most a nehezen utazó, terhes vagy kisgyerekes anyák tudnak tanulni, az új központ pedig Miskolc lett. „Minden cigánytelepen nevelkedő gyerek számára vonzó, ha Miskolcon tanulhat, és a tanárok is egyszerűbben jönnek ide, mint a faluba.”

Derdák Tibor azt mondta, mióta óriási méreteket öltött az elvándorlás London vagy München felé, néhány tárgyra kifejezetten nehéz oktatót találniuk. Előfordult, hogy például matekot hétvégente tartottak pesti tanárok, vagy a diákok jártak be a fővárosba emiatt. „Vannak egyetemig jutó diákjaink, de a szükséges hátteret egyedül Borsod megyéből nem tudjuk előállítani.”

Mi leszel, ha nagy leszel? Közmunkás!

A belépő diákok tudásszintje általában messze elmarad az elvárttól. „Betűfelismerő csoportot kellett indítanunk kilencedikben. Sajnos sok diák kerül olyan állapotban hozzánk, hogy még a tízes átlépés sem megy neki” – magyarázta Orsós. A roma gyerekek szegregációja, akár indokolatlan fogyatékossá minősítése itthon ismert és súlyos probléma, az EU több fronton bírálta már Magyarországot ez ügyben.

„A nyolcat az Ámbédkarban csináltam meg. Azelőtt többször buktam. Ötödikig teljesen normális volt minden, utána jöttek új tanárok… nem foglalkoztak vele, hogy megtanuljuk-e az anyagot, vagy sem” – mondta Amál az általános iskolájáról.

Orsós alapvető problémaként a közmunkát említi. „Azt látom, sokan lemondtak a legszegényebbek tanításáról. Tudják, hogy ezek a fiatalok úgyis közmunkára kerülnek, ahhoz pedig nem kell tudni a szorzótáblát. A többség ott hal meg, ahova születik. Még a megyehatárt sem feltétlenül hagyja el.” Éppen nemrég kényszerült befejezni a munkát több nagy roma jogvédő szervezet és kerültek lehetetlen helyzetbe rég működő tanodák is. „Egyik fronton sem rózsás a helyzet” – foglalta össze Orsós. „De reménykedünk, hogy megoldást találunk a mindennapi problémákra.”

Az Ámbédkar indulásakor a fiatalok egymás között, rokoni és baráti körben terjesztették a suli lehetőségét. „Ez szólt ennek, az amannak. Elég sokan gyűltünk így össze. Voltak, akik kiestek, de mindig jöttek újak is.”

Amál azt mondta, hamar híre ment az Ámbédkarnak, közösség alakult ki. „Családias volt a hangulat, én már úgy éreztem, az a másik otthonom.” A filmben látható toborzás, ahol Orsós Derdák Tiborral közösen járja az utcákat, hogy iskolába hívja a gyerekeket, viszonylag új módszer. Azóta van rá szükség, hogy a tankötelezettséget 18-ról 16 évre csökkentették.

„Az általános iskolák 16 éves korig még bent tartják a gyerekeket, de később már nem fogják. Az az alap, hogyha addig elvégzik a nyolcat, már jó. Korábban két évünk volt arra, hogy a még tanköteles diákokat továbbtanulásra szocializáljuk. Már nincs.”

Az iskola vezetői azt látják, a beígért 10-30 ezer forintos szakmunkásösztöndíjak vagy a közmunka lehetősége mellett nehéz a homályosabb jövő és pénzkereset felé mutató tanulást választani.

„Egy 16 éves, szegény körülmények közül érkező fiatal számára nem kérdés, mit választ: vagy befektet tíz évet a tanulásba, vagy inkább holnaptól keres ugyanannyit, mint a szülei. A közmunka intézménye borzalmas károkkal jár, miközben ha ez sem lenne, emberek tömegei halnának éhen.”

Orsós még a demoralizáló környezetet, a rendszerváltás követő munkakultúra-hiányt emeli ki. „Ezek a srácok minden nap azzal találkoznak, hogy ötvenen söprik ugyanazt az utcát közmunkának nevezve. El kell játszani ezt is, az iskolába járást is.”

Credit: Nóra Balkényi, HVG

Mérges Buddha Film trailer:


János Orsós is of Romani descent, a teacher, and a Buddhist. Inspired by the history of the Dalits or “untouchables” in India, birthplace of both Romani culture and Buddhism, he founded a school [Dr. Ambedar School] in a small Hungarian village with the goal of enabling teenagers from the poorest Romani ghettos to attend universities.

The Angry Buddha documents János’ resolute battle against the difficulties he faces over three years, while simultaneously painting affectionate yet honest portraits of the Romani youth who use humour and their own vitality to survive in a world of poverty and prejudice. Watch the trailer: here.


Új és ízletes pécsi színfolt a sült gesztenye, amire egy helyi közösségerősítő vállalkozást alapoztak Pécsbánya lakói…

Sokaknak a forralt borral és az adventi vásárokkal együtt a sült gesztenye is hozzátartozik a tél romantikájához. Pécsett is kapható már a tűzről pattant finomság, de új formában jelent meg, a hétvégén először állította fel standját a Király utca elején egy civil vállalkozás. Hogy mi ebben az újdonság? Aki náluk vásárol, az egy közösségi programot támogat, a pénzével visszaadhat a magáért tenni akaró közösségnek. A gesztenye, a sütő és az árusok is Pécsbányáról érkeznek, itt találta ki egy civil csapat, hogy a jobb sorsra érdemes gesztenyeliget köré igazi márkát, helyi értéket lehetne építeni. Megalakult az Ezeréves Gesztenyés Szociális Szövetkezet, akik gondozzák a fákat és megszervezték az értékesítést.

A kis fekete sütőkocsi csábító illatokat ereget a sétálóutcán, a belsejében gázpalack fűti a sütődobot a piruló gesztenyék alatt. Tucatnyi ember összefogása és csaknem egyévi munka kellett ehhez, a sütőt például egy pécsbányai autószerelő építette. Másokra a szedés, a válogatás vagy a bevagdosás feladata jutott.

Az áruskocsi ezentúl naponta kitelepül a Király utcába, csak a vasárnap lesz szünet. Később pedig a főtér adventi vásárán kínálják majd a helyben sütött csemegét. Újabb, a város más pontjain felbukkanó sütőstandokat is terveznek – fontos tudni, hogy mindegyik sütőhely három embernek ad munkát.

Egyikük a 18 éves Kitti, akivel a Király utcai standnál beszéltünk. Ő úgy fogalmazott, értékes munkatapasztalat lesz neki a gesztenyeárusítás, ami a konyhai kisegítő tanulmányaihoz még passzol is, és szerencsére az esti iskolás időbeosztásával is összefér.

És hogy rákaptak-e a pécsiek a helyi gesztenyére? Nos, az első napra kihozott 10 kiló alig három óra alatt elkelt, többnyire tízdekás zacskónként. De van még bőven a pécsbányai raktárban, így a helyiek és a Pécsre látogatók is jó ideig örülhetnek a város új gasztronómiai színfoltjának.

Ezerévesnél is idősebb a liget

Az Ezeréves Gesztenyés a Mecsekben őshonos szelídgesztenye-erdők maradéka, hasonlóan a zengővárkonyi, pécsváradi és hosszúhetényi ligetekhez. Míg a bánya működött, a telep szívében népszerű kirándulóhely volt, a rendszerváltás után azonban pusztulásnak indult. Hozzájárult ehhez egy világszerte taroló gombás kéregbetegség is, ami a fák 90 százalékát elpusztította. A városi tulajdonú, részben újratelepített területen most mintegy 200 fa él, a Pécsbányai Kulturális Egyesület 2011 óta gondozza a ligetet. Tavaly kezdték a termés begyűjtését, idén öt és fél mázsát adtak a fák. A gesztenyést a városi környezetvédelmi alap évente 500 ezer forinttal támogatja, ez fedezi a gombabetegséget kordában tartó oltásokat.

Gesztenyelisztben is gondolkoznak

A pécsbányai kezdeményezés a NESsT nevű civil szervezet és a Badur Alapítvány közös társadalmi vállalkozásfejlesztő pályázatán nyert fődíjat. A gesztenye köré épülő, szociális szövetkezeti formában működtetett vállalkozásra 1,8 millió forint pénzügyi támogatást nyertek el. A társadalmi vállalkozás már rövid távon is 14 helyi lakosnak nyújt jövedelmet, közös célt is adva a településrésznek. Azt is tervezik, hogy a saját gesztenyéjük értékesítése után a környékbeli termelőket is összefogják, hogy a következő lépést is helyi alapanyagból oldhassák meg.

A pályázatból ugyanis gesztenyelisztgyártásra alkalmas kis üzemet is létesítenének, ezzel a sültgesztenye-szezonon kívül is bevételt tudnának generálni.

Verseny az olasszal, spanyollal

A szelídgesztenye többfelé is megterem Európában, idehaza a Mecsek az egyik hagyományos termőterülete a speciális talajviszonyokat igénylő növénynek. A termés októberben szokott megjelenni a helyi piacokon, idén 600–700 forinttól árulták az apróbb szemek kilóját, a nagyobbja 900 környékén megy. A helyi gesztenyének komoly konkurenciát támaszt a dél-európai import, amelynek kilója 2000–2500 forintos áron kapható az őszi hónapokban. Kínából is érkezik termés előfőzve, konyhakészen csomagolva – ez a sütés és pucolás munkáját megspórolja. A mecseki termést a helyiek mégis nagyobb becsben tartják, mivel az import gesztenye hiába nagyobb szemű és egységes méretű, de gyakran ízetlennek bizonyul.

Credit: László Nógrádi, BAMA


Az üzlet a társadalmi cél elérését szolgálja – ez az alaptétele a társadalmi vállalkozások működtetőinek, segítőinek, finanszírozóinak. A Magyarországon még csak alakuló szektorban a vállalkozók nem elsősorban a profitra, hanem a közjóra hajtanak. Kik ők? Hogyan dolgoznak? Miből élnek? Mit akarnak? Miért csinálják?

Majd hetvenezer társadalmi vállalkozás működik az országban, összesen mintegy egymillió alkalmazottal. A kategóriába sorolt vállalkozások fele még ötödik születésnapját sem ünnepelte meg, ám nemzetgazdasági hozzájárulásuk már eléri a 6800 milliárd forintnak megfelelő összeget. Ezek természetesen nem magyarországi adatok: a számok a szektor szédítő nagy-britanniai fejlődését mutatják. Azt jelzik: a szigetországban egyre többen indítanak olyan vállalkozást, amelynek célja valamilyen társadalmi cél, hatás elérése. Így ha sikerül is profitot termelniük, a hasznot az induláskor megfogalmazott misszióra költik, amely – lényegénél fogva – a közjót szolgálja.

A hátrányos helyzetűek foglalkoztatása, vállalkozás életre hívása elhaló vidéki szegregátumokban, munkahelyteremtés értelmi vagy mozgássérültek számára és környezetvédelem egyaránt lehet a fókuszban.

(A riportjainkban bemutatott modellek közül a HellóAnyu! kismamák közösségi életének támogatását, munkaerő-piaci reintegrációját tűzte ki célul, a Matyodesign hátrányos helyzetű térségben nőknek teremt munkahelyet, a Remodel küldetése a hátrányos helyzetű pályakezdők alkalmazása.)

Ugyanakkor nem véletlen, hogy bármilyen szép sztorikat kínálnak is ezek a szerveződések, számuk idehaza egyelőre elenyésző. Ennek elsődleges oka az, hogy nem könnyű pénzt szerezni olyan vállalkozásokhoz, amely a rajtnál azt vállalja: versenyhátrányból indul. Ez a gondolat nehezen illeszkedik a „hagyományos” üzleti modellekhez, hiszen azok elsődleges célja a profit termelése, ezért a vállalkozó a kockázatok, költségek minimalizálására törekszik. Ez nyilván nem mondható el valakiről, aki úgy dönt, ­autistákkal termel kézműves csokoládét, mint például a Kockacsoki nevű budapesti vállalkozás.

Azt az üzleti kísérletet – több más mellett – a NESsT támogatja. Ez egy Latin-Amerikában és Közép-Európában működő szervezet, amely társadalmi vállalkozások fejlesztéséért dolgozik. Több történetet kezdetétől menedzselnek idehaza: a módszertan alapján kiválasztják az ötletet, segítenek az üzleti terv elkészítésében, az indulásban, illetve a működés első éveiben.

– A kiválasztott modelleknek többféle pénzügyi megoldással, így vissza nem térítendő támogatással, kedvezményes vagy piaci hitellel, kapcsolati tőkével, szervezetfejlesztési, szakmai tanácsadással is segítünk – mondja Tóth Laura, a NESsT portfóliómenedzsere. Ez az inkubációs program több évig tart: a szerződést évről évre újítják meg, mert időszakonként  értékelik, elérték-e a kitűzött társadalmi és üzleti célokat, a vállalkozók elég erőfeszítést tettek-e a sikerért. Ugyanakkor a NESsT globális stratégiája változik, immár nem az ötletekre, hanem a működő, fenntarthatóságukat már bizonyító modellekre koncentrálnak. Ezekre szánják a pénzüket, amelyeknek húsz százalékát saját bevételeikből, nyolcvan százalékát donoroktól, kockázati befektetőktől gyűjtött adományokból teremtik elő.
Magánadományozó idehaza kevés van, pedig – ahogy arra Tóth Laura emlékeztet – a kis összegű támogatásokkal is lehet nagy célokat elérni. Igaz, ehhez olyan ötlet kell, mint az amerikai KIVA alap létrehozóinak elképzelése. Ennek lényege, hogy magánszemélyek 25 dollárt hiteleznek, az alap kezelői pedig ezekből a miniadományokból épített tőkéből gazdálkodva helyeznek ki kölcsönöket társadalmi célú projektekre. A sikert mutatja, hogy már kétmillióan kaptak pénzt ebből a forrásból. Az alap azzal a mottóval dolgozik: „Az álmok univerzálisak. A lehetőségek nem.”

Idehaza ilyen alapokkal – egyelőre – nem számolhatnak, a források előteremtése állandó kihívás. Nagy a verseny a cégek CSR-program keretében elköltött forintjaiért és a befektetők társadalmi célra szánt tőkéjéért ­egyaránt.

Ez utóbbiból mind többre lehet majd számítani – állítja Lévai Gábor. A Civil Support nevű, civil szervezetek és társadalmi vállalkozások fejlesztésével foglalkozó szervezet ügyvezetője úgy gondolja, a társadalmi vállalkozások terjedése, fejlődése egyre gyorsabb lesz, mert ezek a civil szervezetek 2.0-ás változatai. Azaz Lévai szerint ez az a szervezeti forma, amely hatékonyabban képes elérni azokat a társadalmi célokat, amelyeket korábban az adományokból élő alapítványok, szociális szövetkezetek is maguk elé tűztek: formájukkal, innovációikkal rea­gálnak a kortárs kihívásokra. Ebből következően azt sem tartja kizártnak, hogy néhány évtized múlva nem fogunk külön társadalmi vállalkozásokról beszélni, mert minden vállalkozás magától értetődően fog az üzleti modelljébe integráltan társadalmi célokat is megvalósítani.

A Civil Support most az Impact Accelerator nevű programon dolgozik, amely jelentős tőkével és szaktudással kínálja meg a kiválasztott vállalkozásokat. Lévaiék olyan befektetőket kerestek, akik 30-50 millió forintot is hajlandók társadalmi befektetésre szánni, és ennek tíz százalékát az üzleti tevékenység előkészítésére költeni. Arra a felvetésre, hogy miért­ éri meg a cégeknek, magánbefektetőknek olyan vállalkozásokat finanszírozni, amelyek pénzügyi hasznot nem feltétlenül termelnek, Lévai így felelt: – Mert történet nélkül egyre nehezebb lesz üzleti hasznot is elérni. Látjuk, hogy a fiatalabb generációk számára már nem elsődleges a pénz, amikor munkahelyet választanak. Szükségük van sztorira, amiben hisznek, amiért dolgoznak. Ha a cégek meg akarják tartani a tehetségeket, olyan munkaadói márkát kell építeniük, amelyhez hozzátartozik, hogy tesznek a közösségért.

Ráadásul Lévai szerint a befektetők kihelyezett pénze forgatható, azaz az egyik projektből átrakható a másikba, mert a valóban fenntartható modellek kitermelik a befektetett pénzt. Tóth Laura is úgy véli, hosszú távon csak azok a társadalmi vállalkozások maradnak életben, amelyek üzletileg sikeresek. Adományokra építve ugyanis nem fenntarthatóak. Azzal együtt, hogy az állami támogatások egy része – mint Tóth rámutat – beépülhet a költségvetésbe, hiszen központi támogatás (például­ adókedvezmény) minden cégnek jár, ha pél­dául sérült embereket foglalkoztat. Egyébként az államnak is megérheti a társadalmi vállalkozásokba fektetni. Hiszen azok méltó életmódot és fizetést adhatnak olyanoknak, akik egyébként inaktívként sokba kerülnek az államnak: munkaügyi segélyben, más járadékokban részesülnek.

Ám nem csupán a pénzügyi megtérülés, hanem a társadalmi hatás is mérhető. Sőt Lévai szerint kulcskérdés a kontroll: szerinte minden egyes projekthez kialakítható saját mérési módszer, amely lehetővé teszi az elért társadalmi haszon bemutatását, miként azt is jelzi, ha a modell nem működik. Lévai szerint a mérés abban is segít, hogy tudatosítja, miről szól a vállalkozás, mit kell elérni. Így segít elkerülni a csapdát, amelybe adománygyűjtő alapítványok már beleestek: működésük értelme végül saját fenntartásuk lett, s szem elől tévesztették a célt, amiért létrejöttek. Márpedig a társadalmi vállalkozások sikerének kulcsa, hogy eredményt produkáljanak.
Ahogyan Lévai összegez: „Azon dolgozunk, hogy a társadalmi vállalkozásokkal szemléletet változtassunk. Hogy az állampolgárok aktív formálói legyenek közösségeiknek.”

Read more here/Tovább…

Credit: Pető Péter – Doros Judit – Tanács István, Népszabadság


A Cseriti jóvoltából már boxokat igényelhetünk a munkahelyünkre. Ezekbe tehetjük a megunt, de más számára még hasznos dolgainkat…

Az évek során számtalan olyan dolog, eszköz, tárgy gyűlik fel az otthonunkban, ami más számára értékes és használható, de mi már legszívesebben csak besuvasztanánk a szekrény aljára, mert van belőle másik, újabb, vagy egyszerűen már nincs rá szükségünk. Ilyenkor szívesen odaadnánk olyanoknak, akik örülnének neki, de nem könnyű kinyomozni, ki a megfelelő személy vagy család. Erre talált most megoldást a Cseriti Adománybolt, a hálózat ez évtől Budapesten állandó begyűjtési pontokat létesít munkahelyeken.

A Cseriti 2012-ben indította el begyűjtő szolgálatát, aminek lényege, hogy házhoz mennek a nagyméretű adományokért. A Cseriti Boxot a környezetbarát szelektív kukák megjelenése “ihlette”.“Fontos szempont volt volt, hogy olyan együttműködő partnert keressünk, akiknek a termékei hozzájárulnak környezetünk megóvásához, és felhívják a társadalom figyelmét a szelektív hulladékgyűjtés fontosságára.” - mondta el Sáhy Gábor, a Cseriti ügyvezetője. A szervezet célja felhívni a dolgozók és munkáltatók figyelmét arra, hogy mennyire fontos a fenntarthatóság és az újrafelhasználás. A boxok igénylése pedig a munkahelyekről is pozitív képet festhet.

A Cseriti Box egyébként egy dizájnelemekkel ellátott doboz, ami ráadásul újrahasznosított papírból készült. Ezeket a cég rendszeresen, díjmentesen üríti majd. Az első magyar adománybolt-hálózat Magyarországon 2011 óta üzemelteti 6 egységét, egy olyan fenntarthatóbb világért dolgozik, ahol a tárgyak újrafelhasználása csökkenti a hulladék mennyiségét és javítja a rászorulók életminőségét. Tevékenységüknek köszönhetően egyébként adataik szerint 800 tonna „hulladékot” forgattak vissza, 100 ezer rászorulónak segítettek, és 150 millió Ft-ot takarítottak meg.

Credit: We Love Budapest


Meet Jason, the second year business management student who runs the social enterprise Re-covered, part of Enactus Nottingham, in his spare time…

What is Re-covered?

It’s a student run social enterprise focussing on providing employment and volunteering opportunities whilst reducing furniture waste. This in turn provides affordable furniture to those in social housing for those who can’t afford it. So we employ John who didn’t have a job for 4 years to collect and refurbish furniture from the local Nottingham area. John and our volunteer Kim are able to give the furniture a new lease of life through their extensive experience in the furniture trade. Once the furniture is refurbished we put it on our ‘shop floor’ – our warehouse on Triumph Road. People from the local area shop for what they want and John delivers it to them.

How did you find John and Kim?

We found Kim through the Friary, a faith based drop in service for those who are experiencing hardships in their life. Kim’s life had been flipped upside down so he went to the Friary and they put him in touch with us. He’s actually been on the BBC recently about the Friary and Re-covered. With John, we advertised for an experienced and enthusiastic furniture re-furbisher and John ticked all the boxes right away.

What’s it like running a business as a student?

Weird. One day I might be running interviews for people with criminal records, the next I’m delivering a bed to someone in a housing association who had been sleeping on the floor up until then. It’s a really dynamic job but I love every minute of it.

How did you become team leader?

The space opened up and I was offered the position hungover so didn’t really think about it. I just said yes!

What takes up more time, Re-covered or your degree?

Well let’s just say this, I haven’t gone to lectures for a long time haha.

Can students get furniture from Re-covered?

Absolutely! We have a huge range of furniture from dining chairs for £10 to coffee tables for £20.

How can students get involved?

Well Re-covered is part of Enactus, a student run global organisation that aims to set up not-for-profit businesses. There’s actually a recruitment weekend coming up so look out for an email from us!

Do you want to stay in the world of social enterprises after university?

I want to make enough money to set up my own social enterprise that will make a difference somewhere in the world.

Thanks Jason!

Credit: Phoebe Dunklin, ​Her Campus


Szokás mondani, hogy egy üzlet nem jótékonysági intézmény. Nos, az adománybolt igen. Újrafelhasználás, munkahelyteremtés és társadalmi szolidaritás, üzleti alapon – ezzel foglalkozik a Cseriti…

Az adományboltok tárgyadományokat árusítanak nonprofit modellben, és több szinten is társadalmi célok érdekében tevékenykednek. Sokszor civil szervezetek önfenntartását segítik, a Cseriti Adományháló esetében azonban az adománybolt a főtevékenység. A munkaerőpiacról kirekesztett emberek számára teremt munkalehetőséget, legyenek bár ötven felettiek, szülés után a munkaerőpiacra visszatérő nők, tartósan munkanélküliek. A rászorulóknak pedig szociális vásárlási lehetőséget kínál: a használtpiaci árnál olcsóbban juthatnak számos termékhez. Vásárlási élményt nyújt olyan embereknek, akik sok esetben vagy sok termék esetében csak adományban bízhatnak. Emellett teret nyit az újrahasználatnak, így csökkenti a felhalmozódó, hulladékká váló tárgyak mennyiségét.

A működési modell egyszerű: az adományozók eladásra ajánlják fel már nem használt, de mások számára még értékes személyes használati tárgyaikat, amelyek az üzletben a használtpiaci ár alatt megvásárolhatók. Tartanak itt sok mindent az ötvenforintos üvegpohártól az akár százezres értékű – de a piaci árnál így is jelentősen olcsóbb – szekrénysorig. Bár kereskedelemmel foglalkozik, a Cseriti Szociális Szövetkezet klasszikus társadalmi vállalkozás abban az értelemben, hogy társadalmi célok érdekében hozták létre.

– A misszió a szociális vásárlás társadalmasítása, a hétköznapi adományozás, a „charityshop” kultúrájának elterjesztése. Az újrahasználat révén a környezetvédelem, valamint a hátrányos helyzetűek foglalkoztatásának segítése is szerepel a céljaink között – mondja Sáhy Gábor, a Cseriti Szociális Szövetkezet vezetője.

Egyből több

A Cseriti az első adományboltját 2011 áprilisában nyitotta meg, nyugat-európai példák alapján, három – majd később további négy – magánszemély befektetéséből.

– Tesztelni akartuk, hogyan működik itthon a koncepció. Az akkori cél mindössze annyi volt, hogy önfenntartóvá váljon az üzlet. Az első boltot várakozáson felül jól fogadták az emberek, megértették a működési modellt. Persze a sikerben az is biztosan szerepet játszott, hogy a piaci ár alatti beszerzés lehetősége valós társadalmi igényt elégít ki.

Nonprofit szervezetről van szó, félreértés azonban, hogy ezért nem kell nyereséget termelnie. A különbség egy profitorientált cégtől annyi, hogy a megszerzett profitot a társadalmi cél érdekében forgatják vissza.

Az első bolt sikere után azonnal a hálózatépítésben gondolkodtak. Már akkor látszott, hogy – az adminisztrációs és a logisztikai szempontokat figyelembe véve – több üzlettel könnyebb elérni a fenntartható működést. A háttérintézmények költségei ugyanis megoszlanak. Még 2011-ben további két üzletet nyitottak, majd a következő nagy lépés az első fővároson kívüli bolt megnyitása volt. Ez először tudatosan időszakos projektként valósult meg: Pilisvörösváron egy nyugdíj előtt álló hölgy a saját házában kialakított boltban dolgozott a nyugdíjba vonulásig. Mostanra a Cseriti hat boltot üzemeltet, 2015-re pedig nullás eredményt várnak. Ezután, úgy tűnik, nem lesz szükség arra, hogy a tulajdonosok folyamatosan újabb pénzekkel támogassák a szövetkezet működését.

Nehezített terep

Bár az eladásra szánt tárgyakhoz ingyen jutnak hozzá, a működtetésnek jelentős költsége van.

– A társadalmi vállalkozások esetében a legnagyobb kihívás, hogy egyszerre kell betartani a két célt: a társadalmi cél érdekében dolgozni, ugyanakkor profitot termelni. Hiába a magasztos cél, a nyereséges működéshez profi menedzsment is szükséges, a szív önmagában nem elég – mondja Sáhy Gábor.

A Cseriti boltok esetében az üzlethelyiségek bérleti díja és fenntartása, valamint az – egyébként hátrányos helyzetű csoportokból kikerülő – alkalmazottak bére mellett költség az is, hogy a hasonló vállalkozások között egyedülálló módon teherautót üzemeltetnek. Ez segíti az üzletek logisztikáját, és ha kell, a nagyobb méretű, értékű adományért házhoz mennek, ingyen. Ehhez kialakítottak egy online előszűrő rendszert, amelynek a segítségével megítélhető, hogy megéri-e elindítani az autót. Mostanra annyi az adomány, hogy akár heti húsz címre is kimennek. Így már kifizetődő a céges teherautó fenntartása.

A fenntartható működéshez fontos a helyi önkormányzattal való jó kapcsolat, mert bár hivatalos támogatásra nem jogosultak, mivel tevékenységük az önkormányzatoknak is hasznos, sok esetben kapnak segítséget. Például az alapárnál valamivel olcsóbb bérleti díjat állapítanak meg számukra. Az önkormányzatoknak fontos szerepük van a kommunikációban is: elősegíti az adományháló fő célját, a koncepció társadalmasítását.

Jelenleg tíz állandó alkalmazottal – köztük vannak szövetkezeti tagok is – és alkalmi munkavállalókkal dolgoznak, a következő tervezett lépcső megváltozott munkaképességű dolgozók foglalkoztatása. Jogszabályi akadályok miatt önkéntesek segítéségére nem számíthatnak, szociális szövetkezetként ehhez nincs joguk.

Külföldi példa

Az adományboltok szülőhazája Anglia, ahol az első charity shopot a második világháború idején nyitották meg. Ma a hálózat évente 120 millió font nyereséget termel, és több mint 120 ezer önkéntest foglalkoztat. A jól bejáratott rendszer működését speciális szabályozás segíti: az adományboltok mentesülnek a társasági adó és adományozott termékek esetén az áfa megfizetése alól, emellett a kereskedelmi ingatlanokat terhelő adó 80 százalékát a helyhatóságoknak kötelező elengedniük, mert ezt a központi kormányzat támogatja. A fennmaradó 20 százalék megfizettetéséről vagy elengedéséről pedig saját hatáskörben dönthetnek. Mindezt azért, mert bár az adományboltok profitot termelnek, azt teljes egészében jótékony célra fordítják, így létük és működésük a közjót szolgálja. De máshol is kapnak kedvezményt az ilyen típusú üzletek: Ausztriában és Németországban például az általánosnál alacsonyabb, 10 százalékos áfakulccsal működhetnek.

Márkában gondolkodnak

Magyarországon egyelőre teljesen hiányzik az adományboltokra kidolgozott szabályrendszer, jogi szempontból egyszerű használtcikk-kereskedésnek minősülnek. Vagyis, minden más kereskedéshez hasonlóan, online kassza beszerzésére kötelezettek, és nem utolsósorban vonatkozik rájuk a 27 százalékos áfakötelezettség is, ami Sáhy szerint önmagában megakadályozhatja az üzletek fenntartható működését.

A Cseritit a szövetkezet vezetői ernyőként fejlesztik tovább, ami több projektet – ha úgy tetszik, üzletágat – foglal magába. Az adományboltok mellett tervezik a háttérműhely-szolgáltatásokat nyújtó, funkcionális újrahasznosítással foglalkozó Cseriti-dizájn és a jótékonyságot és meleg ételt kínáló Cseriti-menza elindítását. Emellett folyamatosan bővítik majd a Cseriti bolthálózatot, a tervek szerint franchise-rendszerként. A sikert tudatos márkaépítéssel, profi arculattal segítik, amiben a HBLF – a Magyar Üzleti Vezetők Fóruma –, az Első Magyar CSR Egyesület, az OFA és az Erste good.bee is segít.

A következő nagy lépés pedig egy olyan központ létrehozása lesz, ahol irodát, raktárakat, műhelyeket alakítanának ki a maguk számára. Ez akkora léptékű fejlesztés, ami saját forrásból már elképzelhetetlen, így most üzleti terv készül, és társadalmi befektetőt keresnek.

Az Etikus üzlet sorozat támogatója a MagNet Bank.

Credit: Timár Gigi, Piac&Profit


When you think about taking an MSc, the things that spring to mind include the decision about which elective module to take, the 12,000 word dissertation you’ll need to write, not to mention the investment in time and money that it represents. But for Cherie White, her decision to take an MSc in Corporate Social Responsibility at the International Centre for Corporate Social Responsibility (ICCSR) at Nottingham University Business School was just the beginning…

Because not only did she persuade GSK to fund her studies, they also created a dream job for her. And as if that wasn’t enough, she is also a hands-on social entrepreneur within Enactus Nottingham, a not-for-profit, student-led organisation that works to transform the lives of people in need through the power of business…

Cherie, you have achieved an incredible amount in a relatively short period of time. How was the MSc at Nottingham a catalyst for all of this?

There’s no doubt that it has been an incredible experience above and beyond the learning aspect of taking an MSc. That’s because I have been very proactive and thrown myself into the activities and opportunities available at the University - more than most, perhaps - but that’s easy when so much is available on your doorstep.

For anyone thinking of taking an MSc or MBA at Nottingham, ICCSR is very well connected in the CSR world and there are plenty of opportunities to meet practitioners as well as connect with alumni. The Centre hosts public lectures, research seminars, conferences and regular social gatherings that can be very useful networking opportunities.

I have found networking events especially useful for securing funding from alumni for some of the initiatives I am involved with. I always look at the guest list in advance and make a beeline for the people I want to target!

How did it come about that GSK funded your MSc?

The Chancellor of the University, Sir Andrew Witty, is a Nottingham alumnus as well as being CEO of GSK. Dan Kingscote (who is a fellow-student and Vice-President of Enactus Nottingham) and I requested a meeting with Andrew and he agreed. We explained why we wanted to take an MSc in CSR and how we planned to use it. This may sound a bit cheeky, but we just asked him straight out if GSK would fund our MScs and he said that he would see what he could do.

After the meeting, Andrew spoke to HR at GSK and as a result we received £15,000 funding each to cover the cost! That’s the power of the high value contacts and network that students can access through Nottingham University.

What will you be doing at GSK?

GSK have created two roles for myself and Dan in their global healthcare team, where we will be helping them to build in sustainable models to aid the development of African Healthcare systems. This takes advantage of our experience of working on projects in Africa with Enactus, and we’ll be using similar sorts of innovative approaches with GSK. It’s a part-time position so that Dan and I can continue to work on the various enterprises that we have set up through Enactus.

Is there anything else that you would like to say about your MSc in CSR at Nottingham?

I thought that it would be good to have a thorough grounding in CSR and the Nottingham course ticked all the boxes. The School’s MSc in CSR is designed for students with a business, management and social science background, so it was perfect for me as my undergraduate degree was in Management Studies.

Tell us about Enactus and the projects it supports

Enactus Nottingham is a branch of Enactus UK, which is part of an international non-profit organisation that brings together student, academic and business leaders who are committed to using the power of entrepreneurial action to improve the quality of life and standard of living for people in need.

I first got involved in 2011 and became President of the Nottingham branch in 2013. We have more than 100 members at the University and are working on 10 projects in the UK and Africa. Some of these include:

Empower Malawi

Empower Malawi was set up by Dan Kingscote and I also work on it alongside Lucy Harvey. The project works with a rural village in Malawi where we have developed a solar-powered fishing light which can be used as an extremely cheap source of light. This is intended as a replacement for the current paraffin-powered fishing lights on Lake Malawi. This product is the first of its kind to be introduced to the market, significantly reducing the fisherman’s costs therefore increasing their profits and creating a better standard of living for the community. The project also has significant environmental benefits.

Think for the Future

I am the founder and managing director of Think for the Future, which aims to equip young people in the UK with the knowledge they need to reach their full potential in life. We want to reduce the amount of young people involved in crime and reduce the number of young people falling victim to sexual and emotional abuse. We design and deliver specialist workshops for young people covering issues underrepresented in curricular education: drug abuse, gang culture, criminal behaviours, grooming and exploitation, sexism, and e-safety.

We work with the Young Foundation and have just received investment from them to expand and grow the business.


Re-covered is a new Enactus project run by Lucy Bushby, a student I have mentored in Enactus. Re-covered collects and refurbishes unwanted furniture to provide affordable furniture to those in need, whilst creating employment and preventing waste. We also have contracts with Nottingham City Council, who send over 800 items of furniture per week to land fill. We redirect a portion of this to be upcycled and then sold to Housing Associations.

The University of Nottingham’s Estates department has supported our efforts with resources as well as providing us (for free) with a large warehouse which we will be moving into shortly.

Think for the Future and Empower Malawi are now exiting from Enactus Nottingham but will be staying under the wing of the University by moving into the Ingenuity Lab at the Business School for their next stage of development.

What inspired you all to join Enactus in the first place?

Enactus Nottingham was set up over 12 years ago at the University and since has grown in strength as well as in the complexity and scope in terms of the projects that it works on. The appeal for me was the way that it approaches social issues both in the UK and internationally. I found that eye-opening. Unlike many traditional charity or aid projects, Enactus is about tackling issues through innovative solutions that also happen to be sustainable and scalable businesses - so their positive impact on the community is maximised.

Find out more about studying a masters degree at Nottingham University Business School.

Credit: Haydn Green Institute for Innovation and Entrepreneurship


Nottingham City Council is working hard over the next few weeks to support students who are leaving the city and to ensure neighbourhoods are kept clean…

Our Neighbourhood Services Teams for the Arboretum and Lenton areas have put in place a full time response crew to help keep our neighbourhoods clean and support student in clearing household waste as they leave the city.

The crew, along with support from Waste Advisors in the area, will be clearing and advising students and landlords on waste related issues such as side waste, waste in front gardens, bins on street (reporting and returning these to front gardens) Crews will be also be clearing waste from main roads and driveways.

Any students leaving the city who find themselves with extra household waste are advised to:

• Take waste to Redfield Road Waste and Recycling Centre in Lenton and other local recycling sites.

• Present waste securely in tied plastic bags next to their green recycling bin on their usual collection day

• Make sure they shred any personal documents or dispose of them at recycling sites.

• Recycle any old furniture or large items by contacting Re-Covered (Student Furniture Repair Social Enterprise) calling 0115 718 0406 or emailing or contacting other furniture collection charities.

• Donating any unwanted food to local food banks

• Book a free bulky waste collection for large items on 9152000 or by visiting

Students are also being reminded to use the local textile collection banks provided by the British Heart Foundation at:

• Canning Circus

• Next to the recycling site on the corner of Derby Road and Park Street

• On the corner of garden street and Ilkeston Road

• Next to the bike stand on Midland Way near Dominos

• Dunkirk Community Centre

Cllr Nicola Heaton, Portfolio Holder for Community Services at Nottingham City Council, said: “Our teams will be working hard over the next few weeks to ensure our neighbourhoods are kept clean during the student clear outs. We know the majority of students try hard to manage their waste when they leave but where some need more support we are providing further education and advice.

“We have developed a Student Action Plan in conjunction with the Universities and Community Protection which allows us to keep on top of the additional waste generated at this time of year. This also allows partners agencies to speak to landlords and student about the part they have to play in this process.

“The main responsibility should be with the students and landlords as most of the waste is generated by them but in order to keep our city clean and not let this waste blight our neighbourhoods our teams work hard to clean it.

“We will continue to work with the Universities to promote the services we offer to help, such as the FREE bulky waste service, and continue education through our Waste Officers and Community Protection to help students be responsible neighbours.”

Credit: ​My Nottingham News


The University of Nottingham has announced plans to invest £40m for a new sports complex at its University Park campus…

The new complex, which will be called the David Ross Sports Village, is supported by a very significant commitment from Nottingham alumnus and Carphone Warehouse founder — David Ross, taking his total support for the University beyond £10m.

The new development will help deliver the University’s ambition to significantly increase participation in sports at all levels — from encouraging children to experience a range of new sporting pastimes, through to the enhancement of elite performance at a national and international level. At the same time, the University is launching a £3m fundraising appeal to provide equipment, facilities, coaching and bursaries to complement the new centre.

The construction of the new complex will see the comprehensive redevelopment of the existing sports centre to make way for a new building, which will be three times the previous size. The complex will include a new main sports hall, 200 station fitness suite, sports science facilities and office accommodation. The creation of a modern, custom-built sporting infrastructure will play a major role in inspiring increased participation.

It will also incorporate two adjoining and adaptable 10-court sports halls, each offering the flexibility to host two events or more simultaneously or hold one large event in activities as diverse as basketball, handball, netball, indoor hockey, futsal and badminton.

The building is also expected to include a climbing wall, indoor sprint track, strength and conditioning facility, archery and fencing hall, dance studios, snooker hall and martial arts dojo. Squash courts are proposed including a full glass court with spectator seating.

Dan Tilley, Director of Sport at the University, said: “This major investment is part of our ambition to create an outstanding, inspirational and accessible sports infrastructure for students, staff and the wider community. We want to encourage people of all abilities to get involved in sport and activity, and allow them to rub shoulders with and train alongside some of the country’s leading athletes.

“This fantastic new facility will enable us to attract more national and international events to the city of Nottingham. Across the University we have invested £300m in our buildings over the last five years, and this latest project is part of the next phase of development to improve our offering across our campuses.”

The Vice Chancellor of the University, Professor Sir David Greenaway, said: “This transformational investment into our sports facilities will support us in our ongoing aim to provide access to sport for all, irrespective of ability, in high quality, comprehensive surroundings. The developments signal our intention for sport to be a focus for the student experience, but also to provide outstanding provision for our staff and the local community. I am immensely grateful to David for his contribution which will enable us to achieve our vision for sport at the University.”

David Ross studied Law at Nottingham and continues to be a committed supporter of the University. In 2012, The David Ross Foundation made the lead donation to support the Nottingham Potential programme, a major investment in the future of primary and secondary-age pupils, helping to break down barriers to higher education. David Ross co-chairs the University’s £150m Impact Campaign; Nottingham Potential and the David Ross Sports Village are flagship projects of the campaign.

The donation will be the biggest single gift the University has received from one of its graduates.

Mr Ross said: “I have a deep commitment and affection for The University of Nottingham, and am delighted to support its incredible vision for sport. I have always believed it is essential that all young people have the opportunity to participate in a number of sports at all levels throughout their time in education, be it primary, secondary or further education. As well as supporting this activity at the University, this new Sports Village will also provide partner organisations with a greater range of facilities for all to use and benefit from.”

Construction on the new complex is due to start in February 2015 and completion is expected in June 2016.

Credit: British Universities & Colleges Sport


The University of Nottingham will be officially launching its third IntoUniversity centre in Hyson Green on 29 April, helping young people in the area to reach university…

The IntoUniversity Nottingham Central Centre is part of the Nottingham Potentialprogramme, which represents a major investment in the future of the primary and secondary-age school pupils and a multimillion pound commitment to help break down the barriers to higher education. Nottingham Central Centre is part of the Nottingham Potentialprogramme, which represents a major investment in the future of the primary and secondary-age school pupils and a multimillion pound commitment to help break down the barriers to higher education.

Delivered by education charity IntoUniversity in partnership with The University of Nottingham, Nottingham Potential is providing new learning centres in the local community to support pupils from the ages of 7-18, including one-to-one support with homework, literacy and numeracy, coursework, exams, GCSE options and A-levels, careers advice and applications to university.

This is the third of three learning centres to be opened in Nottingham. IntoUniversity Nottingham West in Broxtowe was opened in February 2012 and IntoUniversity Nottingham East opened in April 2013. The centres provide a base within the community for long-term, tailored support for young people.

Helping communities

Nottingham Potential has been made possible by a significant £2.1m donation from the David Ross Foundation and other generous supporters. The David Ross Foundation was founded by David Ross, Nottingham law alumnus and co-founder of Carphone Warehouse.

The Foundation has a breadth of experience in working with schools and setting up initiatives that aim to increase young people’s aspirations. The Foundation’s donation enhances the University’s own substantial financial commitment.

Nottingham Potential builds on the University’s successful work over the past decade within under privileged communities, and aims to provide earlier, broader interventions for young people to raise attainment and encourage progression to university. It will increase outreach significantly — particularly in regard to work with primary and lower-secondary school pupils.

Professor Alan Ford, Pro-Vice-Chancellor for Teaching and Learning at the University, said: “Our commitment to raising aspirations and supporting achievement in the communities around Nottingham has been showcased through these three centres. The impact that the two centres have had on those who have attended is immense and they are already benefitting from the additional support. This third and final centre will undoubtedly be equally successful and we look forward to welcoming many more young people through the doors in the years to come.”

Philanthropic support

The University has launched Nottingham Potential alongside a significant increase in bursaries for low-income students. Together these developments represent a doubling of the University’s investment in widening participation, from £8m to £16m a year by 2015-16. Nottingham Potential forms one project within the Nurturing Talent theme of ‘Impact: the Nottingham Campaign’, the biggest fundraising campaign the University has ever launched. David Ross is co-chair of the Campaign Board.

The additional support from Nottingham Potential for students has resulted in more applicants being successful in receiving an offer and in taking up their places. Nottingham Potential is helping to deliver a step-change in the number of students from less advantaged backgrounds entering The University of Nottingham. The proportion of our intake from local partner schools has risen from 4% in 2002 to 11% in 2012. The proportion of UK students from low-income backgrounds enrolled at The University of Nottingham rose from 17.0% in 2004 to 24.6% in 2012-13.

David Ross, an alumnus of The University of Nottingham, is providing significant financial support to help turn Nottingham Potential into a reality. Mr Ross is the co-founder of the Carphone Warehouse and is the Chairman of the David Ross Foundation, a national charity.
“I was very lucky to have enjoyed my school and university years and I’m in a position now to be able to make a philanthropic commitment. That’s why I am personally supporting Nottingham Potential and the efforts of my former University to make a real and meaningful difference on this issue in the East Midlands.”

Mr Ross said: “I believe passionately that every child can do something well and that by offering young people an outstanding range of educational opportunities and experiences, they will discover something they can excel at, which in turn raises their aspirations and enthusiasm to work hard and achieve their best. My experience with schools in deprived areas has shown that in order to raise young people’s aspirations then the earlier we start the better. We must work with children at an early age to show them that a university education is a door very much open to them.

Building ambition

Sam Durcam, aged 12 is a pupil at Ellis Guilford School in Nottingham and has been attending sessions at the Nottingham West Potential Centre for almost two years. He is currently being mentored by Ben Oakley, almost 10 years his senior and a third year Architecture student at The University of Nottingham.

Sam said: “I only tagged along with a friend in the beginning but after the first session I knew I’d be coming again and I expect I’ll be staying right through my school years. I want to stay here as long as I can. Having someone like Ben to talk to is like having an extra app on your phone. Sometimes I need extra information, which I can’t get at school, and the centre staff help me to find it. I don’t know what I am going to do after school but I am interested in a lot of subjects and I’d like to go to university but I think the centre is going to help me to make the right decision.”

Meanwhile for Ben the benefits of mentoring Sam are numerous: “I’m from Northumberland although I have relatives in Nottingham and for me this is a chance for me to get to know the city better and give something back to the community. Having a mentor relationship with Sam has given me experience of teaching, which is something I might like to develop as a career option. He’s a very bright student and asks me lots of questions. He’s very interested in science and I hope I’m able to give him a greater depth of understanding over and above what he’s learning at school. I’ve seen him grow with confidence since we’ve been talking.”


IntoUniversity, the University’s award-winning charity partner, has been working in London since 2002, developing local learning centres to support children and young people from disadvantaged backgrounds. The charity, now with 15 centres across London, Bristol and Nottingham, offers an integrated programme of academic support, mentoring and aspiration-raising FOCUS programmes to help young people improve their academic achievement and attaining a university place.

IntoUniversity CEO Dr Rachel Carr OBE said: “We are delighted to be opening our third centre in partnership with The University of Nottingham. IntoUniversity centres work with children as young as seven to sow the seeds of aspiration early. We look forward to working with many more young people across Nottingham to support them on their journey to Higher Education”.

Credit: My Science


Betti tried to continue her studies but left because she was the only Gypsy at the school. Attila was completely dissuaded from studying. A “B” grade is a bad grade for Tünde, and Joseph doesn’t want to be a public works employee like his father…

This article presents 13 disenfranchised families in which the parents are afraid their children might drop out of school as they once did. Their children struggle with having parents who cannot help them. These photographs were taken where these children typically do their homework.

“I wanted to be an American soldier, and I’ve always wanted to live there. I wanted to flee this country,” said Jenő Balogh. His parents were criminals so he was raised in boarding school where he finished only six of the eight grades. He was later transferred to a “correctional” school where he finished his elementary schooling. “It’s better to live an honest life. My children cannot have the life I lived,” he said.

Amanda, his daughter, is 14 years old. She used to be a good student but that changed. They moved to Budapest from Told because Jenő was able to find temporary employment in the capital, but Amanda wasn’t able to make the adjustment. “The teachers were good but I missed my friends,” said Amanda.

Jenő said that when they lived in Told Amanda’s teacher would call them if there was ever a problem with their daughter. This never happened in Budapest. They eventually moved back to Told and tried to get their daughter back on track. “It’s not enough to be good,” Jenő said. “You have to be great,” continued his daughter.

Julianna Seres lives with her children in Told. Her eldest son, Norbi, avoids going to school. Norbi’s little brother isn’t a fan of school either. Norbi spends his time scavenging for metal and lies to his parents about being in school. Julianna thinks there’s a possibility the state might take custody of Norbi. She doesn’t know what to do with him. He hangs out with his friends instead of listening to his mother.

Julianna’s 18-year-old daughter, Betti, tried to continue her studies. She was given a scholarship to study at the Pallag High School run by the Igazgyöngy Alapítvány, a Hungarian foundation which helps provide an education for Hungary’s disenfranchised families. She left after a few days. “She was the only gypsy in a group of Hungarians, she didn’t feel comfortable there. They didn’t talk to her and she didn’t talk to them,” complains her mother.

Betti quietly told us the experience was strange for her. She now attends a school that’s closer to home and is studying how to create decorative floral arrangements. She has no idea what she’ll do once she finishes, it was the only opportunity to study she had upon leaving the Igazgyöngy Alapítvány’s school in Pallag.

“I have faith in my little Bella. Hopefully she’ll be successful in her studies and will be able to find her place in a normal environment,” says Julianna as she points at her youngest daughter who is currently studying on a scholarship provided by the Igazgyöngy Alapítvány. But Julianna isn’t of much help to her daughter when Bella doesn’t understand her homework. “[When I was her age] I never paid attention in school,” she said. Julianna’s parents were alcoholics. She spent her childhood doing household chores instead of homework.

12-year-old Józsi was considered a good student a few years but things changed for the worse. “He’s got the right mind and we didn’t even have any trouble with him until the fourth grade,” said his mother, Margit. He started hanging out with the wrong crowd, with losers, and he started smoking. “I had to be tough with him. No laptop, no television.”

Józsi wanted to be a police officer. “People who are bad when they are kids will grow up to bad when they become adults. I don’t want to bad,” he explained. He spent the last 7 years living with his mother and stepfather in a house that only recently got electricity. They have to go out to the well for water. “I don’t want to be like my dad who is a public worker,” said Józsi. He says his dad makes promises all the time but never has the money to follow through with them. “Maybe next year,” says Józsi as he imitated his father.

“A ‘B’ is a bad grade for her. There are times when she speaks German all day. I tell her, ‘Hungarian, my daughter, in Hungarian’,” said Tünde Oláh of her ten-year-old daughter, Tünde. Her daughter averages straight-As and she doesn’t even need her mother’s help. She does her homework on her own every night. She dreams of becoming a pediatrician. Her mother would have liked to become a hairdresser but she never finished school. She eventually became a seamstress.

“I’m afraid they’ll drop out,” said Erika Rudolfné Bódi of her two youngest children.

Dániel is a 19-year-old high school student and Emil is in the fourth grade. Her eldest son quit school when he got married. He’s a public works worker now. Her eldest daughter got married when she was still in school and lives in Germany now. Her other daughter made it to her third year in high school but dropped out – something she regrets in hindsight because she never learned any skills. Emil wants to be police officer but he’s not a good student. “He needs encouragement. He much more prefers playing soccer,” said his mother. He often gets mouthy when his mother starts asking questions. “I’m sure you never….,” Emil complains when he doesn’t know the answer. Erika only finished the eighth grade and she’s been working since she was 14. “His father usually helps him with his homework, he was a better student. He even graduated [from high school].”

Sándor Ajtai raises his three children alone in a small house in Berettyóújfalu. He doesn’t have much time to help his kids with their schoolwork. He works all day, then cooks for the kids, and can give them about half an hour of his time in the evening. His partner hasn’t lived with the family for a long time. “It was tough with so many kids in the beginning but I’ve managed to rise to the task,” he said. He visits the baker in the morning to bring breakfast back for the children.

His eldest son, József, started school a few years ago. He had to repeat second grade because he had difficulty paying attention during class. His father thinks the repeat was helpful because it made József much more serious. He enjoys drawing and reading. Sándor thinks József’s future occupation might have something to do with the arts. József shyly told us he wants to be a taxi driver.

“Considering what’s required of her, she’s a good learner,” said Mónika of her stepdaughter Brenda. Mónika and Brenda rarely spend time together but they do read together. Brenda goes to the Igazgyöngy Alapítvány’s after-school tutoring program. Mónika hopes Brenda won’t follow in the footsteps of her son. “There was nothing that I could do for him,” she said. He often ditched school and eventually dropped out. Now he’s a temp worker in Balaton. Mónika was destined for the same when she was a student. She studied at the tourism school but dropped out because her family couldn’t afford the schooling. So she started learning how to sew but dropped out of that too. She now works as one of the Igazgyöngy Alapítvány’s local employees.

“School went well. I was a ‘D’ and ‘C’ student but failed at math.” Zoltán Kolozsvári is 16 years old and is a special-needs student who finished only six grades of elementary school. He constantly left school early to help his sick father around the house. But that’s not why he dropped out. “I got a letter that said I’m no longer required to go to school.” He and his parents didn’t know what to make of the letter, so they didn’t tell the school that Zoltán would like to continue studying. That’s why Zoltán couldn’t attend any more.

Zoltán doesn’t think he can do anything in life with only 6 grades of schooling, but he didn’t know how to answer when we asked him whether he’d like to continue going to school. He said he’d be willing to finish school but he doesn’t know how he’d be able to do it. He’d like to study in the agriculture program but doesn’t know when it starts or whether they’ll even accept him.

Both of János and Ilona Mohácsi’s school-aged children are good students and receive scholarships from the Igazgyöngy Alapítvány. Dia is 10, Jancsi is 9. Ilona does help her children with schoolwork, but the kids prefer studying at the local tutoring center operated by the Igazgyöngy Alapítvány. “I’ve completed my elementary school. I’d like my kids to accomplish more than that,” said János. Jancsi wants to be a race car driver. Dia wants to be a florist. The kids were practicing math when we visited the family. Dia was showing Jancsi how to count.

“I would study when I was at home and I would pay attention during class,” was how 9-year-old Heni explained her good grades. She studies alone and her older siblings sometimes help. Her parents only ask questions. She’d like to be a kindergarten teacher because of her younger siblings. Her parents, József and Klára, are proud of her but they don’t know what opportunities their daughter will have. Klára dropped out of school due to money problems. József, despite being a certified security guard, can’t find work in the area. József decided to get this certification because it was the only one that was free.

“It hasn’t happened yet that I did not go out to play soccer with my friends even though I had homework.” Attila’s not a good student. He’s not interested in school and he almost never sits down at home to study. He likes physical education and information technology but the other subjects don’t interest him. He wants to be a baker.

His mother, Lászlóné Kiss, feels it’s necessary for her son to learn some kind of trade. “I put three into school but it’s been a battle with all three of them,” she complained about her eldest children. “I was stupid in allowing them to skip school,” she added. Now they’re all public works workers. She doesn’t want to make the same mistake with Attila but she can’t help him with his schoolwork. “I didn’t learn the same things he’s learning.”

“I make her read the stories and then tell her to recite what it was about,” explains Julianna Tóthné Szűcs. That’s how she helps her daughter, Letti, with her schoolwork. She also supervises whether Letti has finished her homework and asks whether she has learned the required poems. Julianna never learned a trade but she would have gladly learned how to be a hairdresser or cosmetician. She was 18 when her first child was born. “I don’t want them to follow my example, I don’t want them to be stuck here,” she said. Her eldest daughter is studying to become a police officer and Letti wants to follow in the footsteps of her older sister.

“Both girls became big girls and they’re a wreck. Their attention is focused on their girlfriends,” complained Magdolna of her two daughters, 13-year-old Judit and 11-year-old Zsófi. Instead of spending their time studying, the girls walk about the village. Earlier Zsófi was the recipient of a scholarship, and she was proud of that. Magdolna thinks she dropped out because she let her. “If I have to I’ll slap them, but they will not suffer for 50 thousand forint a month”.

But she can only help them in as much as her circumstances allow. She often doesn’t understand what her daughters are studying. That’s when her sister-in-law, who is a teacher, comes over to help the girls. Her daughters often try to study at school, but that doesn’t really work. “There’s a lot of kids there, they often fight with each other,” said Judit.

“I’d like for them to become teachers.” Magdolna has five cousins in the family whose kids have been able to accomplish something. One studied village tourism, a number of them even graduated from high schools and learned a trade. It’s an entirely different question where they’ll find work in the village. That’s why there are so many public works workers.

This article was prepared with the help of the Igazgyöngy Alapítvány.

Credit: Ákos Albert, Budapest Beacon


The wintry morning mist recedes to reveal ancient golden temples resplendent even in a light drizzle. Hundreds of monks in saffron robes glide in a single line toward pilgrims waiting on their knees with pots of sticky rice ready to be offered…

The almsgiving ritual unfolds the way it has every day for centuries, when suddenly a local tour guide points her index finger and tells her fellow travellers to look at those “orange things”.

Welcome to 21st century Luang Prabang.

One of the few remaining historically authentic places in Asia, this famed city of temples in Laos is increasingly vulnerable to losing its original charm as the forces of globalisation encroach.

Hundreds of foreign tourists are at the almsgiving site to witness the religious activity, which TripAdvisor ranks 13th on a list of things to do in the ancient capital.

Many intrepid travellers run alongside the monks with their digital cameras, afraid of missing a great shot, while a dozen of Korean tourists sit loosely in a red open-sided tram car to watch the monks passing by.

A monk who has been at the site for seven years tells me that such behaviour, while it might seem funny at times, is gradually wearing down the authentic element of the sacred ceremony.

Tourism authorities are aware of the challenges. They have asked local businesses to do their part to ensure that tourists embrace Lao culture and acknowledge the almsgiving as a spiritual and religious activity, not as a street sideshow.

Wat Xieng Thong, built in 1559 in Luang Prabang, is one of the most important Lao monasteries. Until the Communist takeover in 1975 the wat was a royal temple under the patronage of the royal family and Lao kings were crowned there.

“We recognise the problem and, as the provincial government, we try our best to protect the culture and tradition of Luang Prabang,” said Soudaphone Khomthavong, deputy director of tourism at the Luang Prabang Provincial Information, Cultural and Tourism Department.

“Some tourists have truly gone overboard, not only at the almsgiving but regularly in town. Some even walk bare-breasted through the city. Local people, of course, are laughing at them.”

Since being listed as a World Heritage Site in 1995 by the United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization (Unesco), Luang Prabang has been subject to stringent regulations to preserve the ancient culture and traditional architecture.

For example, in the Unesco-restricted area, the French-colonial style structures and Lao wooden houses can be no higher than two storeys. The scenery conveys an air of serenity, but behind that calm facade, the lifestyle of local people is undergoing rapid modernisation.

“I think Unesco wants to freeze things in time just because it’s ‘traditional’. I disagree with that concept,” says Joanna Smith, the co-founder of Ock Pop Tok, a social enterprise in Luang Prabang working on traditional textile production and handicraft instruction.

French-style colonial architecture is still carefully preserved in Luang Prabang.

“Cultures are dynamic. Society is changing and evolving, and you have to allow society to evolve and change as well.”

She raises her company as a good example in terms of maintaining a balance between cultural preservation and doing a fair business. “We are really respectful of the tradition and we understand that we have to evolve as well.”

The country’s fast-growing tourism industry, despite the potential threat it represents to indigenous culture, contributes greatly to the economy and to improving the living conditions of many local people.

The percentage of Lao citizens below the poverty line was estimated at 22% last year, according to the CIA World Factbook. That compares with 48% in 1995, before the tourism boom began.

“The number of tourists to Luang Prabang has been increasing exponentially in the past few years. In just the first seven months of 2014, the city received 370,000 visitors, compared with 342,000 in all of last year,” said Ms Soudaphone.

“With Asean integration slated for the end of next year, Lao authorities plans to increase the number of tourists [in Luang Prabang] to as many as 500,000 per year by 2015.”

That would certainly put a strain on Luang Prabang, where planners say the maximum carrying capacity is currently about 6,000 visitors per day.

Growth seems inevitable because reaching Luang Prabang is getting easier, with more flights as well as bus services from neighbouring countries. But accommodation remains scarce because of strict restrictions limiting hotels to no more than 25 rooms each.

“It is quite a challenge to adjust to the Unesco regulations. You cannot construct any additions to the old building structure or even put something on the wall,” said Pablo Barruti, general manager of the 23-room Hotel De La Paix Luang Prabang.

“But it’s a part of the charm to stick to the reality. This hotel used to be an old governor’s house which is today a Unesco-protected property. Turning this place into a hotel was intended to maintain the old structure while also keeping it alive.”

The management of the hotel will soon be taken over by the French luxury brand Sofitel, the first global brand to enter Luang Prabang

“The rebranding is meant to gain more exposure in the global market, but prices are expected to be increased as well,” said Mr Barruti.

The surge in tourism in Laos hasn’t been limited to Luang Prabang. According to the Tourism Development Department, the country last year welcomed 3,779,490 international visitors, who pumped US$595 million into the national economy. The number rose from 3.3 million the previous year and is forecast to reach 4.6 million by 2020.

Eighty percent of the tourist arrivals are from Asean travellers, with Thais alone accounting for 54.4% or just over 2 million. Followed by about Vietnamese at 42%. The ratios have been consistent since 2007.

Outside of hydropower, Laos has few other sources of foreign exchange, so it needs tourism, and it will need to manage it come what may. With a $7.2-billion high-speed railway funded by China taking shape, arrivals will only increase.

Nonetheless, the country must learn to loosen its heavy dependence on foreign financial aid, pay an opportunity cost for putting conservatism aside, and grab a better chance to flourish under a positive influence. It still has the chance to determine its own destiny before it’s overrun by smartphone-waving gawkers pointing at “orange things”.

“The bottom line is that changes are always going to happen. You can’t stop change. The best thing is to be part of a positive change,” said Ms Smith, co-founder of the Ock Pop Tok, a textile learning centre in Laos.

Credit: Wanant Kerdchuen, Bangkok Post


Szotyinak hívták, 14 éves volt. Fényeslitkén egy kocsmában késelték halálra. A cigány származású fiú bűne annyi volt, hogy a szotyola héját rendszeresen a vasútállomás gyöngykavicsai közé köpte, ahonnan az állomástakarító nehezen tudta összeszedni. Az állomástakarítónak azon a napon végképp elborult az agya, és amikor Szotyi belépett a kocsmába, hogy vásároljon valamit, izzó gyűlölettel szúrta a halálba. Szotyi aznap ballagott el az általános iskolából, az életbe már sohasem érkezett meg…

Sajókazán egy Index nevű cigány fiú olyan kerítésen akart átmászni, amelybe áramot vezettek.

Mónikát édesapja nevelési célzattal verte agyon Kaposváron.

Rambót Tatárszentgyörgyön gyilkolták meg a Molotov-koktélos fegyveresek.

És itt van még Babrinka, aki ugyan túlélte a kislétai, rasszista támadást, de most küzd az emlékeivel, álmaival és naponta megkérdezi magától: miért?

Miért? Ezt kérdezte Balogh Rodrigó, a Független Színház vezetője is, aki Tollfosztás című darabjában a művészet nyelvén dolgozza fel a fenti eseteket. Amikor a főként cigányok ellen elkövetett gyűlölet-bűncselekmények 2009 nyarára már minden képzeletet meghaladó méreteket öltöttek Magyarországon, úgy érezte, meg kell szólalnia. Balogh Rodrigó színészként, színházi szakemberként amúgy is azt tapasztalta, hogy a cigányokról a hazai színpadokon csak torz és közhelyes képet közvetítenek, problémáikról pedig szinte szó sem esik. Fölvette a kapcsolatot különféle jogvédő irodákkal, bújni kezdte az archívumokat, korabeli újságcikkeket, és talált anyagot bőségesen. Számos eset került elő a hivatalos iratokból, de személyes visszaemlékezésekből is. Ezek alapján megírta a Tollfosztás című darabot, amelyet a Független Színház társulata 2010-ben a Tavaszi Fesztiválon mutatott be, azóta 21 előadást ért meg, jártak vele Svájcban és Angliában is. A darabban öt fiatal szökik meg éppen egy cigány gyerekeknek rendezett nyári táborból, ahol szóvá tettek néhány visszásságot. Hazafelé igyekeznek, útközben valóságos és álomszerű helyzetekbe csöppennek, valamint megelevenednek a saját történeteik is. Ahogy Balogh Rodrigó mondja: a Tollfosztás a roma integráció valóságát és napjaink társadalmát mutatja meg, annak minden abszurditásával, képmutatásával és borzalmával.

2012-ben a Tollfosztásból film készült, egy év múlva pedig egy kétszer háromórás társadalomismereti csoportfoglalkozás terve, amelyet iskolai közösségekbe, osztályokhoz visznek el az életkorban a gyerekekhez közel álló trénerek. A film megtekintése mellett a diákok arról beszélgethetnek, hogy mit jelent számukra a kirekesztés, hogyan jelenik meg az ő közegükben, miként vélekednek erről, szerintük miféle megoldások lehetségesek a problémára. A fiatalok elmondhatják a véleményüket, megismerkedhetnek társaik álláspontjaival, és megtanulják meghallgatni, sikeres esetben elfogadni azokat. Feladatokat kapnak, kérdésekre kell válaszolniuk, olykor a szavakat félretehetik, és a művészet eszközeivel: rajzzal, jelenetek előadásával reagálhatnak a látottakra, fogalmazhatják meg saját üzeneteiket a társadalomról, amelyben élnek.

Szegedi Tamás András, a Tollfosztás című színdarab rendezőasszisztense, aki egy ideig Szotyi szerepét is játszotta, a program egyik trénere meséli, hogy fél éve járják az iskolákat, immár 22 meghívásnak tettek eleget. Nem kevés, hiszen a foglalkozások komoly felkészülést igényelnek, a trénerek feltérképezik az adott közösséget, a tanárok segítségével igyekeznek megismerni annak tagjait, problémáit; próbálják az adott osztályközösségre szabni a foglalkozásokat. A Tollfosztás nem könnyű darab, a darabból forgatott Tollfosztás című film sem az, figyelmet, nézői odaadást követel. Többrétegű, sűrű, látszólagos könnyedsége ellenére is nehéz levegőjű. A filmvetítést követő beszélgetések során azonban kiderül: a gyerekek képesek megfejteni üzenetét, tisztában vannak azzal, hogy Magyarországon mit jelent ez a probléma. Aztán kiderül az is: a résztvevők saját világában is gyakran megjelenik a kirekesztettség, a bántalmazás. Persze az is előfordult, hogy egy vidéki szakmunkásképzőben már az első foglalkozás első percében megkérdezték: az baj, hogy mi utáljuk a cigányokat? A trénerek nem estek kétségbe, mivel a foglalkozás célja, hogy minden gondolatról, problémáról előítéletek nélkül beszélgethessenek. És nem csak a cigányellenességről folyik a szó, megesett, hogy egy kövérségével küzdő fiú kirekesztettsége került a középpontba, más helyen a foglalkozáson vállalta fel először valaki, hogy meleg. Így aztán a gyerekek –sokszor hosszú évek után – egymást is megismerik.

Jellemző, hogy az iskolai programokat egy londoni magánalapítvány, a Badur támogatja, amelynek szakemberei elégedettek Balogh Rodrigóék munkájával. Immár közösen gondolkodnak azon, miképpen lehetne más témakörben is tartani a fentihez hasonló társadalomismereti foglalkozásokat, amelyek erősen hatnak az előítéletesség, a kirekesztés ellen. Szegedi Tamás András szerint a hátrányos helyzetű, esetleg a betegséggel küzdő gyerekek, vagy a hajléktalanok problémáit is meg lehetne jeleníteni, és az ezekkel kapcsolatos önkéntességet is lehetne segíteni.

Ne legyenek illúzióink: a Tollfosztás című filmet – a világháló videomegosztójának adatai szerint – 143-an nézték meg eddig.

Credit: Zoltán Trencsényi , Népszabadság


Cook and jack-of-all-trades Csaba takes his son to buy some Pilóta biscuits; Niki, a go-go dancer, recites the poet Miklós Radnóti with tears in her eyes; and Luca complains to Márk, who practises traditional Chinese medicine, that her Hungarian friends regard her as a traitor to the motherland. They are all Hungarians in London and are portrayed in a documentary on the question whether to leave or to stay (“Menjek/Maradjak”)...

The London episode of the documentary series titled “Menjek/Maradjak” was aired for the first time in Budapest’s Trafó House of Contemporary Arts this month. The premiere was followed by a discussion between the filmmakers, namely Loránd Balázs Imre, Csaba Hernáth and László Józsa, migration researcher András Kováts of the Menedék Association for Migrants and Béla Soltész of Corvinus University Budapest, moderated by Anita Libor, editor of Index.

The first thing to do for Imre was to take a picture with his cell phone of the packed big room in Trafó, because he was enthusiastic that so many people are interested in his film project. The first documentary of the series was filmed in New York and received many positive notices. As Józsa, the producer told the Trafó crowd, the openly right-oriented Magyar Televízíó had bought the film, allowing its makers to present their work to a wide audience.

The first “Menjek/Maradjak” had resulted in many people becoming interested in the idea, including sponsors. The New York episode was financed fully from own resources. Hungary’s SpeakEasy Project is now supporting the documentary series, so the creative company is something like a supervisor for the three filmmakers. The trio has a broad portfolio: filmmaking for events and music, PR, social media marketing. The “Menjek/Maradjak” project is still a gem; you can feel right away that this one is especially close to their hearts.

“Menjek/Maradjak” deals with Hungarians who have emigrated, their experiences, dilemmas and motivations, with a different city each episode. They discuss life in a strange land, choosing for themselves which aspect they prefer to talk about. It paints an authentic and heterogeneous picture of this young “new mobility” generation. The third instalment will probably be Berlin.

Migration researchers András Kováts and Béla Soltész agree with the content of the films. They have concluded a study of about 5,200 Hungarians living in the United Kingdom on behalf of the Institute of Minority Research within the Research Centre of the Social Sciences at the Hungarian Academy of Sciences, investigating on one hand the reasons for emigration and on the other the new life abroad.

The so-far unique study was inspired by the documentary, Kováts said at Trafó. About three quarters of the respondents were happy outside of Hungary and one third would like to stay abroad. Their decisions were primarily based on the higher standard of living, better career chances and better income.

The reasons for Hungarians to move to England are primarily of an economic nature, because of Hungary’s stagnation in growth and the poor employment market in the last five years, but many of them are disappointed with the political situation too.

According to the researchers, many migrants would move back to their Hungarian homeland as soon as the economic and political situation improves.

You can see the New York episode on the SpeakEasy Projectwebsite at

Website of the movie:

Credit: Lisa Weil, The Budapest Times


Ezeken a helyeken olcsón lehet vásárolni, és ezzel jót is teszünk. De pontosan kinek és hogyan? És miért nem segít az állam?

Magyarországon az első adománybolt körülbelül hat évvel ezelőtt nyílt meg, amit a Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálat Alapítvány üzemeltetett, ám a boltnak nem sikerült sokáig talpon maradnia. Őket követte az úttörésben a Sáhy Gábor által életre hívott CSERITI – Adományháló nevű társadalmi vállalkozás, amely három évvel ezelőtt nyitotta meg első üzletét Budapesten, aminek azóta már három testvére is van, ebből egy vidéken található. Ez a négy bolt nem a klasszikus angol típusú üzletek mintájára működik, tehát nem egy karitatív szervezet áll mögöttük, hanem német mintára épülnek.

Ahogy az angol, úgy a német típusú boltok is mélyen a piaci ár alatt árulják a hozzájuk beérkezett tárgyi adományokat, de az ebből befolyt összeget az önfenntartásukra költik. Van, aki azt gondolja, hogy ez pusztán üzlet, és nincs benne semmi jótékonykodás, hiszen nem közvetlenül szegény árváknak megy a pénz. Az ilyen típusú adományboltok könyöradomány helyett vásárlói élmény keretében segítenek a szociálisan rászorulóknak, hiszen néhány száz forintért ruhákhoz, ékszerekhez, könyvekhez, megfizethető áron pedig bútorokhoz, háztartási gépekhez és egyéb használati tárgyakhoz juthatnak. A CSERITI boltjai egyébként eseti jelleggel támogatnak megkeresésre különböző alapítványokat, de nem ez a fő profiljuk, hanem a munkahelyteremtés, az újrahasznosítás és a szociális vásárlási lehetőség.

Ahány bolt, annyi szokás

A CSERITI Wesselényi utcai boltjában szinte mindenki találhat kedvére valót: rengeteg érdekes dísztárgy, hanglemezek, ruhák, nagy bútorok, háztartási gépek és rendezett könyves részleg várja a betérőket. Minden tiszta, használható és olcsó. Beadni bármit lehet, csak ép legyen, és működjön, bútorért pedig ingyen helyszínre mennek egyeztetés után. Hiánycikknek számítanak azonban a kisebb háztartási gépek, hiszen azok általában halálukig szolgálják a gazdájukat, de időnként betéved azért 1-2 mikró és tévé is. „Számos adomány érkezik a közeli Madách Színház színészeitől is, azonban nem mindenkinek egyértelmű a bolt működése” – meséli a Wesselényi utcai bolt eladója, ugyanis vannak, akik azt hiszik, hogy itt ételadományokat lehet kapni, és volt már rá példa, hogy szegény, idős emberek ezzel a tévhittel jöttek be, éhesen.

A hasonlóan német típusú adományboltokat fenntartó Közösségi Szociális Szövetkezet Vegyész utcai üzlete inkább egy ruhaturkálóra hasonlít, amely mellesleg árul könyveket és néhány ékszert is. Napi 60-70 fős, főként ötven feletti nőkből álló forgalmuk másfél év alatt hozta meg a bolt számára az önfenntartás élményét. Üzlethelyiségük mérete korlátozza őket abban, hogy bútorokat is áruljanak, azonban ők sérült holmikat is átvesznek, amiket aztán ingyenes elvitelre bocsátanak – így próbálnak minél kevesebb dolgot a szemétbe küldeni.

Az, akinek nem elég meggyőző a német típusú rendszer, mehet olyan boltokba is, ahol közvetlenül egy karitatív szervezetet támogathat adományával, illetve vásárlásával. Augusztus óta a Katolikus Karitász is játékban van a Karinthy úti üzletével, ami egyben leadópont is. Vásárlói részről elég szűkös a kínálat, hiszen csak azt bocsátják eladásra, amire nincsen közvetlen szükségük a rászorulóknak. Ilyen például a gyerekjáték és a dísztárgy. A ruhákat, cipőket, takarókat azonban továbbítják a központi raktárba, ahonnan majd szétosztják a szegényeknek. Sérült dolgokat ők sem tudnak fogadni, de bútorokat egyeztetés útján ők is igyekeznek begyűjteni.

Újrahasznosult munkaerő

A CSERITI – Adományháló vezetője elmondta, hogy kezdettől fogva céljuk, hogy megváltozott munkaképességűeket foglalkoztassanak, azonban még nincsenek azon a szinten, hogy ezt megvalósítsák. Tervek azonban vannak, ugyanis Sáhy szeretné elérni, hogy a boltokhoz tartozzanak javítóműhelyek is, ahol olyan megváltozott munkaképességűeket alkalmaznának, akik képesek részt venni a komolyabb tisztítási, szerelési, javítási munkálatokban, így sérült adományokat is tudnának fogadni. Eseti jelleggel már most is próbálnak ilyen módon segíteni az arra rászorulóknak, például néhány bútor tisztítását tartósan munkanélküliekkel végeztetik, amiért természetesen fizetnek. A Közösségi Szociális Szövetkezet Alkotás utcai boltja is igyekszik arra rászorulóknak munkát adni, hiszen ott két nyugdíjast alkalmaznak.

Ezek a boltok azonban nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a jogszabályok szerint semmi nem különbözteti meg őket más üzletektől – nem úgy, mint külföldön. Ausztriában például jelentős adókedvezmény illeti meg az ilyen típusú boltokat, ami érthető is, hiszen nevetséges összegekből kell kigazdálkodniuk a fenntartást. Itthon minden egyes eladott termékért ugyanannyi áfát kell fizetni, nem számít, hogy többnyire pár száz forintos dolgokról van szó. Sáhy Gábor éppen ezért szeretné egy szövetségbe gyűjteni az országban lévő adományboltokat, hogy érdekképviseletként állami szintre is eljuttassák az adománybolt Nyugaton már elfogadott fogalmát. „Nem lehet pontosan tudni, hogy hány ilyen üzlet van Magyarországon, hiszen nincsen semmiféle nyilvántartás. Talán 30 lehet országszerte” – mondja.

A bürokrácia bugyrai

Teljesen eltérő, hogy mennyire működnek együtt az önkormányzatok ezekkel a boltokkal, hiszen van, ahol sikerül igen jutányos áron bérelni üzlethelyiséget, van, ahol nem. Olyan is előfordul, hogy bizonyos feltételekkel nyílhat meg a bolt. Ilyen esetről számolt be a Karitász adománybolt önkéntese: a XI. kerület csak azzal a feltétellel adta bérbe az üzletet, ha a Karinthy Frigyes úti bolt elé nem szerveznek adományosztást. Így a Karitász csak a VIII. kerületben szervez szétosztást, aminek technikai okai is vannak, hiszen ebben a kerületben vannak a raktáraik.

Állami támogatás híján a CSERITI – Adományháló igyekszik minél több önkormányzattal felvenni a kapcsolatot, hiszen szeretnének további boltokat nyitni és megvalósítani a javítóműhely tervét is, azonban számos próbálkozásuk az önkormányzati bürokrácia fekete lyukában landol. Szerencsére nem mindig, hiszen folynak a tárgyalások Kispesttel, és a napokban érdeklődött a téma iránt a XVIII. kerület is.

Credit: Magyar Narancs


ERM Foundations’s complex charity project aims to build a complex system in the City of Luang Prabang, in Laos…

On the 20th of November next edition of Green Talk, monthly event organised by HuGBC and RICS was held. This time the audience could attend the presentation of Zsombor Barta, Project Manager, Vice President of HuGBC about a really exotic topic, ERM Foundation’s Laos Project, which is a complex charity project aiming to build a solar water purification system in the City of Luang Prabang, in Laos.

The ERM Foundation supports since 2011 a complex charity Project located in the City of Luang Prabang. The Project has several environmental aspects. ERM Foundation is involved in the development of a simple and cost effective water purification system. Further, the development of environmental education aspects and their embedment to the curriculum ofthe local primary school curriculum is one further aspect, which the team would like to support in the near future.

The development of a simple, effective and easy to maintain water purification system comprised several steps of research activities, testing, analysis and monitoring works.The team built with the help of local supporters the first compact purification system in 2012, containing the two purification steps; sand filter and UV treatment. As a further step, they would like to continue their support in Luang Prabang.

Credit: Hungary Green Building Council


The 35 BUDDHIST temples of Luang Prabang are delicate structures in need of frequent renovation. Damage caused by neglect, tropical rain, humidity and heat, together with the impact of increasing numbers of tourists, all erode the buildings. This year Wat Xieng Thong, the most important and magnificent wat in Luang Prabang, and Wat Pak Khan, one of the smallest but oldest in the city, have both undergone restoration and further enhance the cultural and aesthetic value of the former royal capital of Laos…

Luang Prabang became a UNESCO World Heritage Site in 1993. Maintaining and conserving sacred monuments is the highest priority, along with preserving the secular buildings as well, but funding is always needed.For Wat Xieng Thong, a contribution of some US$330,000 came from the United States Ambassadors Fund for Cultural Preservation in Vientiane, the current capital, and made possible vital repairs during an eight-month project between 2012 and 2013. At Wat Pak Khan repairs and restoration were funded by The Badur Foundation and carried out by the The Buddhist Heritage Project under the auspices of the The Lao Buddhist Fellowship together with the Department of World Heritage.

Wat Xieng Thong, which dates back to 1559, needed immediate attention and the project involved the conservation of architectural surfaces of the main sim, the assembly hall, and its roof and the preservation of supporting structures within the complex. The temple, the finest example of religious architecture in Laos, had to have many roof tiles replaced and its intricate gold stencils restored. The sim has characteristic successive cascading and telescoping roofs that sweep down almost to the ground and completely dominate the entire structure, like a huge, elaborate crown, with a golden decoration featuring 17 parasols, the dok so faa, in the middle. If more than 12 are Luang Prabang Temple Renovation present, this denotes a temple built by a king. The dok so faa symbolises Mount Meru, abode of the gods, the axis mundi, centre of the world, surrounded by the seven mythical chain of mountains of Hindu mythology. In Laos, religion is syncretic, incorporating Hindu, Buddhist and animistic references. Cho faa, finials in the form of nagas, the serpent of Hindu mythology, now freshly painted in turquoise, rear up at the triangular tip of each roof, as if to raise them up again. Although colours are now, somewhat controversially, brighter than before, the repairs were sympathetic to the original designs.

The tiles all had to be carefully numbered when removed to ensure that they would each be put back in their original places. Damaged pieces were replaced, ensuring matching colours and materials, and attached using traditional techniques that had been employed when the temple was built. The edging of the roof is covered with golden motifs, foliage and flowers, while the inner, underneath section is deep red and covered with more gold dharma wheels which were restored. Golden, carved eave brackets support the lowest roof which is edged with delicate golden pointed leaf-like forms.

The temple was built by King Setthathirat, who ruled from 1548- 1571. It has always served as the traditional coronation site for kings as well as the focus of several annual festivals honouring the Buddha and various folk spirits. King Setthathirat created it in memory of the legendary King Chanthaphanith, whose stories are depicted in golden stencilled imagery inside the main sim. Traditionally wats were grouped around royal residences, built with royal patronage or by affluent individuals, as funding the building of a wat gains merit in Buddhism. The king employed master craftsmen and architects, specialists in ivory, wood, gold or silver, carving and stencilling, and monks themselves worked as carpenters, sculptors and painters. The upkeep of most wats, and that of the monks living within them, is entirely dependent upon donations from the community. But supporting the monastery and giving alms to the monks also brings merit to the donors. Always well maintained, Wat Xieng Thong, much admired and described in detail by French scholars during the colonial regime, survived the ravages of wars and depredation and inspired UNESCO to make it – and eventually the entire city of Luang Prabang – into a World Heritage Site.

Situated at the tip of the promontory of Luang Prabang, where the Nam Khan river flows into the Mekong, the site is, so legend relates, where a golden boundary stone was laid to demarcate the territory of the city by two hermits who were brothers. They became its tutelary spirits. Wat Xieng Thong – Xieng meaning city and Thong meaning bodhi tree (sometimes also described as a copper tree) was known as Temple of the Golden City and was considered a gateway to Luang Prabang. Set in a peaceful compound, among ancient banyan trees, palms, frangipani and blazing scarlet and purple bougainvillea, this graceful, classical style wat, with all its shrines and chapels, radiates serenity and is especially atmospheric in the late afternoon, as the sun drops behind the wat, when its gleaming gables and golden stencils shimmer beneath the cascading roof.

Cleaning these first was necessary, an exacting task, with careful redrawing of the images which had faded badly was carried out by master craftsmen using lacquer and paper thin wafers of gold leaf as well as gold paint. The external walls of the sim have a sumptuous jewel box appearance, a riot of ornate gold stencils of deities, mythological animals, floral motifs and lotus flowers. At the top of the outer walls, flying kinaree, mythical part-bird part-human divinities, interspersed with small and large dharma wheels, fill almost every space in harmonious patterns. Deities are surrounded by images of the Buddha in meditation and small flying apsaras, female celestial dancers, and divinities. In the centre, apsaras, in gold costumes and holding lotus flowers stand gracefully on mythological lions whose backs are covered with decorated textiles with their tails curling upwards to end in lotus flowers. At the lowest level are smaller images of local people walking in a row, some touchingly fragile and bent with age, holding walking sticks, rather dwarfed by the celestial imagery above them as they approach the Buddha to give offerings and prayers. Thus, the wall of the sim presents the worshipper with notions of the mundane and the transcendent, the human level and the higher realms, and the three worlds of Buddhist cosmology, the traiphum.

Doorways on either side of the back of the sim, the western end, also needed restoration of the golden images, which include Rama, hero of the Ramayana, known in Laos as the Phra Lak Phra Lam. The western end of the sim has a shimmering inlaid glass mosaic created in the 1960s by a local artist, Thao Sing Kèo, of the tree, the Thong, the bodhi tree, after which the temple was named, with a red background and details in silver, turquoise, blue, purple and green. The Thong symbolised the initial boundary pillar planted by the two holy hermits and, according to the Lao legend The Myth of Khun Burom resembled a tree from the celestial city of Indra with innumerable flowers that blossomed eternally. The tree can also be interpreted as a Tree of Life, resonant with notions of cosmic unity, as the roots reach down into the ground and the branches stretch upwards to heaven. The tree-of-life motif recurs throughout Southeast Asia and is an archetypal cosmological symbol of the axis mundi, the link between the heavens, the earth and the underworld.

Surrounding the sim, the rest of the compound contains four other chapels and several stupas, as well as a drum chapel and monks’ quarters, kutis. Some of the kutis were also restored, with repairs carried out to the walls, some of which had to be replaced, and roofs, and included the installation of electricity. Restoration was done to one of the historic octagonal stupas, involving special cleaning of the glass inlays and replacement of those which were too badly damaged to be rescued.

Across the main road from Wat Xieng Thong, on the tip of the peninsula, lies a smaller temple, less visited and much quieter, Wat Pak Khan. Being less significant than its celebrated neighbour, it had fallen into a state of dilapidation until renovation started this year. Its name derives from its location at the tributary of the Nam Khan and Mekong. Built by Phagna Chanthep under King Inta Som, who ruled from 1727-76, it was reconstructed in the early 20th century during the French protectorate. Now this peaceful wat has been meticulously restored and embellished under the auspices of the Department of World Heritage and The Lao Buddhist Fellowship, with works carried out by The Buddhist Heritage Project, funded by The Badur Foundation. The Lao Buddhist Fellowship Organisation was established in 1976 and aims to manage, develop and educate Buddhists so that its members can observe and respect the laws of the country. With branches in every province of Laos, it currently incorporates 8,796 monks, 13,376 novices, 450 nuns and 563 sanghali in 4,937 temples around the country. Supporting the conservation of the temples reinforces its raison d’etre. As in many other Buddhist countries, education in Laos was conducted in monasteries, where monks were trained and educated for years and then taught and advised the members of the Sangha, the holy community, as well as lay people. A wat therefore has several functions. It is a site for religious worship, a community centre, a place of education and of healing, and all young Lao men spend at least a few months of their lives as novice monks in a wat.

Wat Pak Khan, dating from approximately 1773, is noteworthy because of its age and location. In particular, the attractively carved door panels and window shutters have been carefully renovated and in their pristine state are a perfect example of the gentle, understated sacred art of Luang Prabang.

The sim has a two-tiered tiled roof, independent of each other, and newly painted white walls and four windows freshly painted red on either side with simply carved wooden eave brackets in the form of nagas. The eastern entrance has a main door with two smaller doors on either side. Of note are the two elegantly depicted images of Rama in gold on the central panels of the main doorway. Each has a serene smile and radiant expression, with a tall pointed crown and a halo and two sets of arms, revealing his divine status, with an elaborate close fitting costume, poised like a slender dancer with long legs in graceful movements and delicate hand movements, above an image of Hanuman, the monkey general, who is on bended knee, with similarly dancerly grace. They are surrounded by gilded lotus flowers and curling floral motifs in curvaceous abundance that is carefully contained within the parameters of the rectangular door. On the window shutters the figures of divinities have hands joined in prayer carved in high relief, an unusual feature, and faces that radiate sweetness and tranquillity.

The cleaning and restoration of these doorways and windows have enhanced the carvings to show the sensitivity and refinement that artists brought to their sacred imagery. Never monumental or overwhelming, the size and proportion of Lao temples have a human scale which establishes an immediacy of contact between the pilgrim and the sacred space, creating an intimacy where the worshipper is not overawed. This creates an atmosphere of calm and acceptance that are the essential spirit of Buddhism.

Support for these two projects has been invaluable as Laos is still a cashstrapped country with little industry apart from tourism. The US Ambassadors Fund for Cultural Preservation has, since its creation by the US Congress in 2001, generously provided financial aid for a total of 13 projects in Laos over the past 11 years, in addition to more than 700 cultural preservation projects in more than 100 countries, representing a contribution of nearly US$33 million towards the preservation of heritage worldwide. These have included support for The Traditional Arts and Enthnology Centre in Luang Prabang, a museum dedicated to ethnic minorities, in order to document the cultural practices of the Katu ethnic minority group of southern Laos and to promote pride within Katu communities of their artistic legacy. The Fund also supported conservation and restoration of artefacts at Wat Visoun in Luang Prabang, which has a remarkable collection of Buddha statues, as well as funding for the preservation of fragile palm leaf manuscripts at the National Library in Vientiane.

These projects funded by the Badur Foundation and the US Ambassadors Fund nurture and enrich the city for the pride of its citizens as well as promoting it internationally. They highlight it as a place of oustanding artistic and historic interest, a centre of religious worship and a living museum of incomparable cultural heritage to be preserved for future generations.

Credit: Denise Heywood, Asian Art


The prospects of thousands of schoolchildren from the inner city could be boosted by a University of Nottingham campaign. Staff and students from the university will run sessions with youngsters aged five to 18, starting in the new year…

They will help them with homework, including literacy and numeracy, and offer one-to-one support with problems.

Children involved in the Nottingham Potential project will also be given information about bursaries available to help finance university courses in the future.
The university is being backed by London-based charity IntoUniversity, which aims to help young people from poor areas into higher education.

Stephen Dudderidge, director of student operations and support at the university, said 16,000 youngsters a year from 165 schools could benefit from the scheme by 2016.

He said: “We are identifying areas in the city where young people don’t have opportunities like others do.

“We want to go in there and raise their aspirations and attainment by giving them support in all aspects of their work.

“We have our first centre opening in the new year and hope to open two more over the coming five years.”

The first base will open in the Hope Centre, on Broxtowe Estate.

The estate is part of the Nottingham North constituency, which has had high levels of unemployment in recent years.

The university has already been in touch with schools in that area.

They will be able to take groups during school time and youngsters will be able to go for one-to-one help after school.

Help will be on offer for children from Year 2 in primary school to post-16 students.

Primary school students will get literacy and numeracy help.

Those in secondary schools will be offered help with choosing GCSE and A-level options, coursework, exam preparation, careers advice and applying for university.

Teachers will be able to get help with how to run projects to get the best out of students.

Mr Dudderidge said: “This is a long-term project, which we hope will grow and grow.

“We aren’t aware of such a large-scale project elsewhere in the UK because we are helping people at a much younger age with basic skills.

“We will be offering mentoring from Year 9, which is where we see student volunteers helping out.

“We want to break down barriers.

“We have been trying to do this over a number of years but now we want to go even further. It won’t happen overnight but we have ambitions to see more people from different backgrounds at the University of Nottingham in years to come.”

The university will invest £5 million in the project over the next five years.

The cash will come from its new fundraising campaign, called Impact, which aims to net £150 million.

Councillor David Mellen, city council portfolio holder for children’s services, said: “We are very appreciative of help from the university. It will provide real role models for young people from Nottingham to raise their aspirations.”

Nottingham North MP Graham Allen said: “This is fantastic news.

“A lot has been done in recent years by the university to raise aspiration in the area and this will certainly add to it.

“It will be great to see more children going to university from the north of the city.”

Credit: Nottingham Post


Asian Art Newspaper

In Luang Prabang, the former royal capital of Laos, the ancient Buddhist tradition of Tak Bat, the morning alms round, is practised each day at dawn. Emerging silently from the town’s 35 temples, hundreds of barefoot monks in orange robes walk in single file through the streets to collect food from the local people…

In the early morning mist, the lay community – men, women and children – kneel or sit with bowls of sticky rice to await the monks to whom they will offer it, an act performed in serenity and prayer. By giving, they earn merit and blessings, participating in a living ritual that is practised throughout the country and throughout Southeast Asia. But this is a practice under threat.

The tak bat – also known as the sai bat in Lao – is a source of admiration by most visitors. But it has become so popular as a tourist attraction that in some places monks can hardly process through the streets as they are blocked by raucous tour groups with flashing cameras. So disruptive has this become to their religious life that many of them no longer wish to collect alms and the Senior Abbot, Sa Thu Boun Than, is asking for legal help.

To raise awareness of this problem, the art and education project, The Quiet in The Land, created a poster that was placed in many hotels. In addition, a leaflet entitled Help Us Respect the Almsgiving Ceremony has been distributed throughout the town, published by the provincial tourist office and supported by the Lao Buddhist Fellowship and hotels such as the Amantaka and the Phou Vao Resort which are dedicated to the preservation of such traditions. The leaflet, illustrated with a photograph by Hans Berger who has documented Lao Buddhist life, explains the custom and begs visitors to respect it with appropriate behaviour and dress. It asks that they participate in the ceremony only if it has personal meaning for them, rather than purchase rice sold by unscrupulous locals to give indiscriminately and thereby trivialise a sacred tradition.

Equally concerned is Deputy Head of Luang Prabang’s Provincial Tourism Department, Khamtanh Somphanvilay. ‘Earning income from this activity should be restricted,’ he claims. ‘It creates a negative impact on the image of a place like Luang Prabang.’ He has profound respect for what he describes as a crucial ceremony. ‘The Buddhist monks’ activity is very impressive, not only for tourists but for local people too.’ He has had meetings to discuss ways of coping with this delicate issue without affecting the positive benefits of tourism. His office website contains a plea in English for an understanding of the almsgiving, describing it as a sacred religious ceremony: ‘Tourists may participate and photogaph the ceremony. However, the people of Luang Prabang, especially the monks, ask that this is done is a respectful way and visitors do everything they can not to disrupt this ancient tradition.

It was a tradition that Khamtanh himself participated in as a novice monk when he was younger. Like most Lao boys, he spent several months at a temple and took part in the tak bat. For most Laotians, holy rituals have always been fundamental to their way of life, part of every festival and celebration. Monthly rites and ceremonies connected with agricultural seasons, rice planting, full moons and new year, in which the entire community participates, structure the annual calendar and the way in which they organise their lives. Religion and society are not separate, but form part of a seamless whole, where spiritual well-being is essential to personal and universal harmony.

Always monarchical, Luang Prabang’s kings were considered to be descendents of the town’s mythological founders and the ancient Kingdom of Lane Xang. Theravada Buddhism was adopted in the 13th and early 14th centuries, influenced by the Khmer kingdom, adding further layers to an already complex belief system based on animism and the guardian protectors, devata luang, Pu No and Na No, of the town and its territories. Buddhism spread slowly and was first declared a state religion in the 14th century by King Fa Ngum, which he did by accepting from his Khmer father-in-law the golden Pra Bang Buddha, the palladium of the Kingdom of Lane Xang. In 1356, he built a wat in Muang Swa, the early name of Luang Prabang, to house this revered image which today, although rumoured to be a replica, is kept within the former Royal Palace, now the National Museum, and for which a new shrine has been built in the grounds. During King Sulinya Vongsa’s reign in the mid-17th century, Buddhism was taught in schools. It was added to animistic practices, including spirit, phi, worship, and images of Buddhism were surrounded by ritual offerings of food, fruits, flowers, incense and candles. By the 19th century, 63 Buddhist temples had been built in Luang Prabang, although today only 35 remain. They were destined for the lay community as well as the sangha, monkhood, for meditation and listening to the monks’ chanting.

Among the most important of these wats were Xieng Thong, Tat Luang, Visoun, Mai and Aham, places of ritual and royal worship and important respositeries of knowledge with manuscripts on palm leaf, in Pali, teaching the Buddhist canon, as well as lacquerware and textiles, which resonated with religious symbolism. Wats were grouped around the royal residences, built with royal patronage or by affluent individuals, as funding the building of a wat gains merit in Buddhism. The king employed master craftsmen and architects to build them, specialists in ivory, wood, gold or silver, carving and stencilling, and even today monks themselves work as carpenters, sculptors and painters. The upkeep of most wats, and that of the monks living within them, is entirely dependent upon donations from the community, since monks become ascetic and relinquish all possessions except their robes and an alms bowl. But supporting the monastery and giving alms brings merit to the donors, improving their karma.

The first European to penetrate this remote, mountainous place, Frenchman Henri Mouhot, arrived in 1861 – 150 years ago this year – followed by French colonisers whose influence would change the mythological and ceremonial society structured around the temples. Nevertheless, these customs continued to be upheld right into the 20th century, even during three decades of war, civil unrest, revolution and social changes, culminating in the victory of the communist Pathet Lao in 1975. The monarchy was abolished – the last uncrowned king, Savang Vatthana, and his family died in captivity in northern Laos – and Buddhism was temporarily banned, but these practices never completely disappeared. The eventual return to peace brought an immediate resumption of the familiar ways of life and of these the tak bat was the simplest and most fundamental, a daily practice of respect and honour.

When Luang Prabang was made a UNESCO World Heritage Site in 1995 to protect its fragile culture, a status extending to 177 sacred structures which make up the 35 temples together with 443 civic buildings, it started to become a key destination for tourists to Southeast Asia. Tourism has been the most significant benefit of heritage inscription. A place that has historically never been abandoned, as many other ancients sites have, its social elements have remained intact, reflecting a living heritage site, and the preservation of its customs, especially the tak bat, have become part of the tourist attraction.

Last year 235,000 visitors descended on Luang Prabang, generating an income of US$180 million. As the tranquil town of just 452,000 people adapts to the demands and changes this has brought, many materially advantageous and alleviating poverty that previously existed, the risks are a loss of authenticity and identity and commodification of its cultural heritage.

This applies to its intangible heritage. Ironically, as the town has improved economically, aspects of daily life have deteriorated, including the rituals that people were proud of and that made it so alluring to visitors. But, as old Luang Prabang residents point out, the town’s traditions are changing because its inhabitants are changing. Transformations are occurring in living arts such as textiles, for example, where weavers now cater for tourists and international trade rather than for local communities. Residents are moving out of their homes and leasing them to foreigners so that the town is visibly changing from a living entity into a commercial museum. Scholars refer to the ‘UNESCO-isation’ of the site and managerial aspects are being questioned as heritage conservation clashes with urban and tourist development. Museumification is inevitable, in particular at the most important temple, Wat Xieng Thong, where the impact of so many tourists renders it difficult to function as a wat where monks can meditate and study scriptures.

While many visitors witnessing the tak bat adhere to the solemnity of the occasion, the sheer numbers and presence of those for whom it is just another tourist show, mitigate against it. Yet, if travel agencies and tour guides show visitors how to respect the ceremony, if hotels distribute and display the leaflets, tourists can understand the religious implications even though their time in a Buddhist country may be short – usually only three days. Thus, hopefully, the situation can be managed and the soul of the town preserved.

If visitors are made aware of Buddhism, its philosophy and history, they can appreciate the dignity and beauty of this ceremony and its role in the life of Luang Prabang. In this way, the ancient practice can be perpetuated, heralding the start of each day at dawn as hundreds of monks in orange robes walk barefoot through the streets in silence to perform the tak bat.

Credit: Denise Heywood, Asian Art